Circle of fear

A félelem végtelen, önmagába kígyózó kör. A félelem örök.
Megyek az utcán, a hegedűm zötyög a hátamon. Az árnyaim végig a nyomomban járnak.
A félelem börtön. Önmagába zár és megkötöz. Vakká és süketté tesz, hogy ne halld meg a hívó szót, ami kivezetne a fényre.
Összeborzongok. Jeges szél támad észak felől, majd' elborít az ereje. Jeges abroncsok szorítják a szívemet.
A félelem megbénít. Megátkoz. Megkötöz. Sötétbe zár és reménytelenséget súg a füledbe, hogy tápláld őt ki nem apadó könnyeiddel.

Félek. Félek, hogy elveszítem. Hogy kicsúszik a kezeim közül. Hogy már nem tudom szemmel tartani. Hogy eltűnik, nyomtalan, hogy nem találom soha többé...
Önmagam. A mosolyom álarc. Nem tudom, mitől félek. Túl sok az érzés. Túl sok a benyomás. A fájdalom. Az öröm. A hullámok összecsapnak a fejem felett. Elveszítem azt, aki vagyok.

Emberek között könnyű fenntartani a látszatot.
De otthon...
Egyedül...
Mikor csak az északi szél zúg az ürességben, csak a fák nyögnek a haragjától, s csak az árnyaim nyújtanak társaságot. Hogy mit rontottam el. Mit csináltam rosszul.
A sikolyaim nyögéssé szelídülnek, összegömbölyödve fekszem a szőnyegen és hagyom, hogy leterítsen a sajgás. Három ember fájdalma. Az enyém, az övék, a miénk.
A vér dobol a dobhártyámon, számolom a lüktetéseket, az idő múlik. Lassan, végtelen lassan, míg tagjaimat lefogja a rettegés.
Hogy rosszabb lesz.
Hogy elfelejt.
Hogy meggyűlölöm.
Hogy nem gyűlölöm meg.
Hogy lassan eltávolodik tőlünk és hárman maradunk ezen a megtépett vitorlájú, vihartól sodort apró hajón.

Az életem egyik tartópillére kísértetiesen lassan hullik a habokba. Megbillen a sors. Az árnyaim követnek. Nincs menekvés előlük. Csak a félelem maradt. A rettegés köre. A várakozás. Hogy valami lesz. Majd. Talán. És addig...
...addig félek egyedül.

Meddig még? Csiki- csuki...

Tisztára kivagyok. Anyám kiborult, ja, meg én is, de igazából nincs semmi baj, csak apám...
Persze megint mondhatjátok, hogy mindig csak panaszkodom, jót nem írok soha. Mondhatjátok, hogy másnak sokkal rosszabb, mint nekem, és igazatok is lenne.
De ne mondjátok, hogy ne fájjon...

"...ja, és az utazás Füredről is betett..."
Akkor minek jársz le? Basszus.
Nekem mondja. Azt hiszi, hülye vagyok? Hogy nem veszem észre. Hogy már nem is itt jár. Valahol... Füreden. Anyának panaszkodik, ANYÁNAK, hogy mennyire kevés az idő, amit együtt tölthet a... nőjével. Most őszintén, normális?
Fényképet mutat róla. Szerinted érdekel? Mikor legszívesebben mindkettőnek beverném a képét, hogy térjen észre végre...
Ha otthon vagyok, anya sír a vállamon, (nem mintha bánnám) mikor meg odaát, az ő búval bélelt arcát nézegetem, meg a körülötte lebegő rózsaszín ködöt.
Kérek engedélyt hányni.
Még ha nem is mondják ki, ha nem is akarják, hogy így legyen, érezni, hogy mindketten a maguk pártjára akarnak állítani. Hogy velük érezzek együtt. Mikor legszívesebben bebújnék egy lyukba és ki se jönnék egy hónapig. Vagy tovább.
Erőltetem a mosolygást, ha látom valamelyiküket, hogy legalább azt lássák, velünk minden rendben.

Fogalma sincs, mit hagy maga mögött. Nem látja a füstölgő romokat a béke helyén, nem hallja a sikolyt az álarc mögött. Se az enyémet, se másét. Számolja vissza a perceket, mikor ülhet kocsiba és húzhat le a nőjéhez vidékre. Az orrom előtt SMS- ezik vele. A rózsaszín "Szeretlek!" feliratú képeslapok ott dekkolnak a polcon az ágyam felett. És fogalma sincs, hogy minden elejtett célzás "arról a másikról" olyan, mintha a kést forgatnák a gyomromban és akkurátusan feltekernék rá a beleimet.
És öcsémnek mit fog mondani? Múltkor megkérdezte apámtól, hányszor fogja még eljátszani ezt az "elmegyek- visszajövök- elmegyek- visszajövök" dolgot? Hányszor fogja még összetörni három ember életét?

Igazából miért is akartam felejteni?

Ha a múltban élsz, nincs jövőd - meglepően bölcs mondás olyasvalaki szájából, akitől nem vártál volna hasonló megnyilvánulást. A tó hullámain megtörik a napfény, hideg van, még a két kabát és a paplan sem melegít fel.
Klaunak igaza van. Ha továbbra is azoknak az igéző barna szemeknek a bűvöletében élek, elrepül mellettem a most.
Hiába küzdöttem, nem kellettem. Akkor miért szenvedek mégis? Ha eldobott, nem maradok ott, mint egy félrehajított felmosórongy, várva és ápolva a fájdalmat.
Száz szél ura Gwaihir, a sólyom. Felemelt és megáldott.
Hadd nevessek végre szabadon! Igen!

Zúgó szél

Az első. Egy új út. Egy új élet. Lehetőség. Egyedül. Nem fogva senkit és senki által nem fogva. Jó lesz. XD!!!