A félelem végtelen, önmagába kígyózó kör. A félelem örök.
Megyek az utcán, a hegedűm zötyög a hátamon. Az árnyaim végig a nyomomban járnak.
A félelem börtön. Önmagába zár és megkötöz. Vakká és süketté tesz, hogy ne halld meg a hívó szót, ami kivezetne a fényre.
Összeborzongok. Jeges szél támad észak felől, majd' elborít az ereje. Jeges abroncsok szorítják a szívemet.
A félelem megbénít. Megátkoz. Megkötöz. Sötétbe zár és reménytelenséget súg a füledbe, hogy tápláld őt ki nem apadó könnyeiddel.
Félek. Félek, hogy elveszítem. Hogy kicsúszik a kezeim közül. Hogy már nem tudom szemmel tartani. Hogy eltűnik, nyomtalan, hogy nem találom soha többé...
Önmagam. A mosolyom álarc. Nem tudom, mitől félek. Túl sok az érzés. Túl sok a benyomás. A fájdalom. Az öröm. A hullámok összecsapnak a fejem felett. Elveszítem azt, aki vagyok.
Emberek között könnyű fenntartani a látszatot.
De otthon...
Egyedül...
Mikor csak az északi szél zúg az ürességben, csak a fák nyögnek a haragjától, s csak az árnyaim nyújtanak társaságot. Hogy mit rontottam el. Mit csináltam rosszul.
A sikolyaim nyögéssé szelídülnek, összegömbölyödve fekszem a szőnyegen és hagyom, hogy leterítsen a sajgás. Három ember fájdalma. Az enyém, az övék, a miénk.
A vér dobol a dobhártyámon, számolom a lüktetéseket, az idő múlik. Lassan, végtelen lassan, míg tagjaimat lefogja a rettegés.
Hogy rosszabb lesz.
Hogy elfelejt.
Hogy meggyűlölöm.
Hogy nem gyűlölöm meg.
Hogy lassan eltávolodik tőlünk és hárman maradunk ezen a megtépett vitorlájú, vihartól sodort apró hajón.
Az életem egyik tartópillére kísértetiesen lassan hullik a habokba. Megbillen a sors. Az árnyaim követnek. Nincs menekvés előlük. Csak a félelem maradt. A rettegés köre. A várakozás. Hogy valami lesz. Majd. Talán. És addig...
...addig félek egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése