Holnapok reszkető tükrébe zárva
sír a most
Valahol
Egy álmos város szélén
a láng feléled.
Ő.
A Vak, ki Lát Mégis
A Remény
Hitetlenek vérző szívvel állnak a sorban
és tűrik az ostort.
De mi
Vele várjuk a Jövőt.
Láncok.
Vak hittel hisszük a jobbat, a fényt,
amit elrabolt tőlünk a bánat.
Az ő szeme ragyogása,
Léptei koppanása,
Lélegzete méze
Az Erő.
Bízunk, mert
a Gondolat teremt. Ő,
aki lelkéből fény születik és esendő
Reménység,
Ki úr a szelek fölött és úr a tűzön,
Látomás a múlt jövőlátó ködei közt.
Nincs neve még.
Meg sem született.
Valahol, egy északi Város mocskában
Tisztaság jön a világra és ős-fény-erő,
mint az írva volt.
Én láttam.
Én hiszek.
