Meddig még? Csiki- csuki...

Tisztára kivagyok. Anyám kiborult, ja, meg én is, de igazából nincs semmi baj, csak apám...
Persze megint mondhatjátok, hogy mindig csak panaszkodom, jót nem írok soha. Mondhatjátok, hogy másnak sokkal rosszabb, mint nekem, és igazatok is lenne.
De ne mondjátok, hogy ne fájjon...

"...ja, és az utazás Füredről is betett..."
Akkor minek jársz le? Basszus.
Nekem mondja. Azt hiszi, hülye vagyok? Hogy nem veszem észre. Hogy már nem is itt jár. Valahol... Füreden. Anyának panaszkodik, ANYÁNAK, hogy mennyire kevés az idő, amit együtt tölthet a... nőjével. Most őszintén, normális?
Fényképet mutat róla. Szerinted érdekel? Mikor legszívesebben mindkettőnek beverném a képét, hogy térjen észre végre...
Ha otthon vagyok, anya sír a vállamon, (nem mintha bánnám) mikor meg odaát, az ő búval bélelt arcát nézegetem, meg a körülötte lebegő rózsaszín ködöt.
Kérek engedélyt hányni.
Még ha nem is mondják ki, ha nem is akarják, hogy így legyen, érezni, hogy mindketten a maguk pártjára akarnak állítani. Hogy velük érezzek együtt. Mikor legszívesebben bebújnék egy lyukba és ki se jönnék egy hónapig. Vagy tovább.
Erőltetem a mosolygást, ha látom valamelyiküket, hogy legalább azt lássák, velünk minden rendben.

Fogalma sincs, mit hagy maga mögött. Nem látja a füstölgő romokat a béke helyén, nem hallja a sikolyt az álarc mögött. Se az enyémet, se másét. Számolja vissza a perceket, mikor ülhet kocsiba és húzhat le a nőjéhez vidékre. Az orrom előtt SMS- ezik vele. A rózsaszín "Szeretlek!" feliratú képeslapok ott dekkolnak a polcon az ágyam felett. És fogalma sincs, hogy minden elejtett célzás "arról a másikról" olyan, mintha a kést forgatnák a gyomromban és akkurátusan feltekernék rá a beleimet.
És öcsémnek mit fog mondani? Múltkor megkérdezte apámtól, hányszor fogja még eljátszani ezt az "elmegyek- visszajövök- elmegyek- visszajövök" dolgot? Hányszor fogja még összetörni három ember életét?