Hát, az úgy volt...

Naná. Kezdődik...
5:20 am. Az óra csörög.
Aouűűű... Eöaaaam... Nemááá...
Az óra kecses szaltót ír le a levegőben és a falnak csapódik. Öcsém felmordul a szomszéd ágyban.
Eauoooh... Naaa, haggyááá...
Kuss. Csak magamban mondom, reggel mindig morózus a kedvem. Szakmai ártalom, mondaná Noncsi, ha itt lenne. De nincs.
Furákat álmodom mostanában. Valahogy mindig sikerül összeházasodnom a Tamás- arcú Zsomborral. Ez vajh mit jelent???
Percek óta próbálok lábbal belebújni a pulóverembe, mikor rájövök, hogy valami nem kóser. Keresem a zoknimat - a lábamon lelek rá, micsoda csoda!- aztán megiszom a kakaómat és kimegyek az ajtón. A kulcsom bent maradt. Replay.

Karácsonyi dal. Ezt énekeljük karon. Gyönyörű...
http://www.youtube.com/watch?v=FKrx-4Awe70

Infón

Infó órán sutyiban írok blogot, annyira szörnyű unalmaaas!
Nem bírom.

Inkább az én szívemet...

Bejön. Mosolyog. Mesél, nevetek, nevetek bolondulásig, aztán kimegy és valamit ismét összetör maga mögött.
Lilith azt mondja, mondjam el.
Minek...
Nem elég annyi könny, amennyi most folyt el értünk?
Nem akarok több fájdalmat okozni.
Az én hibám. Büntetni kár.

Napok...

Ilyen egy...
Kicsoda...
Könnyek csorognak az arcomon. A sálam csurom víz. Sós víz.
Napok. Csúsznak lefelé a lejtőn.
Kicsi problémákból egyre nagyobbak lesznek. Csak egy percre engedtem el a kontrollt a tudatom felett és már nem tudok visszatérni.
Kiborultam.
Már megint.
A tökéletesen megalkotott álarcom kezd megrepedezni. Noncsi már rájött. Érzem magamon az aggódó tekintetet.
Az övé.
Tudom.
Nem értem, mi van velem. Hónap közepe... Telihold lesz egy hét múlva. Talán az.
Hiszti. Könnyek.
Elég volt. Vissza akarom kapni az álarcomat.
Nem akarom, hogy lássák, mi van bennem.
Nem leszek gyenge.