Csapda

Mennyi álom...
Baktatok a folyosón, karomat húzza a könyvtorony,a fülemen tornazsák lóg, a lábammal magam előtt rugdosom az esernyőmet. A fűtés átmenetileg szünetel, jégverem az egész iskola.
Kapuzárási pánik. Minden tanár fejvesztve pótolja az elmaradt anyagokat, az arcokra kiül a halálfélelem, hideg izzadtság folyik a sápatag homlokokon. Doga doga hátán, könyvbe bújó emberek a mosdók csempéinek támaszkodva, míg a másikat várják két kínzókamra közti szünetben.
Most nem nagyon beszélünk. Kerülöm. Nem tudom, miért. Talán ösztön, megérzés, szakadás, megint, ami arra késztet, hogy kikerüljem a padsorok között, vagy elkapjam a szemem, ha rám néz.
Nem lesz belőle semmi...
Ezt súgja minden idebent, és hinni akarok neki, hogy ne érjen csalódás...
Félek.
Nem eshetek bele ismét valami őrült, reménytelen rajongás pókhálójába, nem élhetek le még négy évet, látni, ahogy változik, hogy ismét összetörjön egy új érzés.
Csapda. Hát kerülöm. Tiltott gyümölcs, bezárt kapu, nem léphetek át rajta, mert megint bezárnak egy életre, míg meg nem szabadulok... mikor? Egy év? Kettő? Tíz?
Rettegek a csalódástól. A fájdalomtól, ami megtör és nyomorba dönt.
Közhelyeket írok. Már megint.
Mennyei magasságok és pokoli mélységek váltakoznak, akár percenként, mikor eszembe jut egy szó, egy mozdulat, ha elcsípek egy mosolyt, egy sanda pillantást. Ha szól. Ha nevet.
Menekülni akarok és ottmaradni, beszélni és hallgatni örökre, Sodródnék is, miközben legszívesebben belefulladnék. Inkább, minthogy ismét foglyul ejtsen valami... valami megnevezhetetlen, élő, sötét ragyogás...
Úgy félek...