Csak nekünk

2010. szeptember 6., hétfő

Terror alatt

Akadt egy zaklatóm. Igen, kedves olvasóim, egyik haverom haverjának a haverja, annak is a legest legkisebb öcsikéje, 12 egész 5 tized esztendő, 162 centi, szemüveg, fogszabályzó. Megrögzött nőcsábászként fejébe vette, hogy engem is a kalapja mellé tűz.
Kezdetnek olyan volt, mintha valami mágikus közbeavatkozás folytán egy zsinórt kötöttek volna közénk, minek következményeképp az ártatlan gyermek nem kerülhetett fél méternél távolabb tőlem. S e kontaktus során okosan, szemüvege mögül kicsillanó, dévaj pillantással kísérve bombázott perverzebbnél perverzebb megjegyzéseivel, hadd ne írjak példát.
Elváltunk. Fellélegeztem.
Pénteken, a közelgő hétvége okából kifolyólagos euforikus állapotban lebegve csörög a telefonom. FMA opening, szívem repes.
Halló.
Dávidka az.
Helló, Fru. Van két mozijegyem holnapra. UGYE jössz?
BAMM. Nan a padlóra zuhan. Az eufóriát mintha elfújták volna. Kínos nevetés, tagadás, helyeslés, sírás, a háttérből viharzó kéltszólamú kacajtól kísérve (ála Noncsi és Gréti). Fantáziájukban, kínos lánykérési ceremónia rémképe lebeg, következőleg hanyatt fekszenek a röhögéstől. Kapkodó, kétségbeesett válaszaim alátámasztani látszanak eme kétes feltételezést, így a kacajorkán egyre dagad.
Végre leteszi... Sokkos állapotban dőlök a falnak, Nonóék ugyanezt teszik a nevetéstől. Mármint dőlnek. Elgondolkodom az orvoshíváson, oxigénpalack bekötésén, gégemetszésen. Életmentő száj-szájon át -lélegeztetésen, a fulladásos halál elkerülése végett. A sokk nem múlik.
Hűséges zaklatóm azóta esemesezik, szünetente felhív, nyaggat.
Már véreresek a szemeim az idegzsábától.
Terror alatt állok.

2010. augusztus 3., kedd

Látomás

Holnapok reszkető tükrébe zárva
sír a most
Valahol
Egy álmos város szélén
a láng feléled.

Ő.
A Vak, ki Lát Mégis
A Remény
Hitetlenek vérző szívvel állnak a sorban
és tűrik az ostort.
De mi
Vele várjuk a Jövőt.

Láncok.
Vak hittel hisszük a jobbat, a fényt,
amit elrabolt tőlünk a bánat.
Az ő szeme ragyogása,
Léptei koppanása,
Lélegzete méze
Az Erő.

Bízunk, mert
a Gondolat teremt. Ő,
aki lelkéből fény születik és esendő
Reménység,
Ki úr a szelek fölött és úr a tűzön,
Látomás a múlt jövőlátó ködei közt.

Nincs neve még.
Meg sem született.
Valahol, egy északi Város mocskában
Tisztaság jön a világra és ős-fény-erő,
mint az írva volt.

Én láttam.
Én hiszek.

2010. július 12., hétfő

A Nagy Munka

Emlékeztek még Analéra és az Ezüstszívre?
Nos...
Azt hiszem, ideje nekiállni és RAJZOLNI!
Eegen. Belefogok és megrajzolom a két spirálfüzetet betöltő "aprócska szösszenetemet" (újraolvastam és vannak dolgok... dolgok, amik... háthogyismondjam... Jáj.)
Már a második lapon tartok (ki is tépem...). Sok-sok változtatással, de végül is ugyanazzal a sztorival - mangában.
Asszem megyek és rajzolok egy kicsit.

2010. június 18., péntek

Dráma a házasságkötő teremben (ami rendszeresen ravatalozóként ugrik be, nem tudom, miért...)

Izzad a kezem, a lábam fáj, a hangom remeg. A fülemben fájdalmasan cicereg a citera, a teremben harminc-egynéhány ember szegezi rám kíváncsi, néhol gunyoros tekintetét.
"Hol jártál az éjjel, cinegemadár?..."
Mintha nem is én lennék. Tenyeres-talpas dunántúli nőcske, mint Nonó mondta alig egy órával azelőtt. Ironikus.
"Üssön meg babám a ménkő..."
Ó, igen, üssön, akkora, mint egy malomkő! Bárcsak hallottad volna, "babám" és a viharban a fejedre pottyant volna egy!

Ha meggyógyul a lábam, jelentkezem egy tehetséggondozó alapnál az önkin. Énekelni fogok. VÉGRE! Járhatok énektanárhoz, megtaníthatnak bánni a hangommal...
Bárcsak, bárcsak sikerülne! Olyan boldog vagyok... És örülök, hogy végül nem mondtam le azt a műsort. Mert így... talán... elindíthatnak egy olyan úton, ami...

Megint elragadott a hév. De NEM tehetek róla! ANNYIRA boldog vagyok!

Csak merjem-e megtenni?...