Terror alatt

Akadt egy zaklatóm. Igen, kedves olvasóim, egyik haverom haverjának a haverja, annak is a legest legkisebb öcsikéje, 12 egész 5 tized esztendő, 162 centi, szemüveg, fogszabályzó. Megrögzött nőcsábászként fejébe vette, hogy engem is a kalapja mellé tűz. 
Kezdetnek olyan volt, mintha valami mágikus közbeavatkozás folytán egy zsinórt kötöttek volna közénk, minek következményeképp az ártatlan gyermek nem kerülhetett fél méternél távolabb tőlem. S e kontaktus során okosan, szemüvege mögül kicsillanó, dévaj pillantással kísérve bombázott perverzebbnél perverzebb megjegyzéseivel, hadd ne írjak példát.
Elváltunk. Fellélegeztem. 
Pénteken, a közelgő hétvége okából kifolyólagos euforikus állapotban lebegve csörög a telefonom. FMA opening, szívem repes. 
Halló.
Dávidka az.
Helló, Fru. Van két mozijegyem holnapra. UGYE jössz?
BAMM. Nan a padlóra zuhan. Az eufóriát mintha elfújták volna. Kínos nevetés, tagadás, helyeslés, sírás, a háttérből viharzó kéltszólamú kacajtól kísérve (ála Noncsi és Gréti). Fantáziájukban, kínos lánykérési ceremónia rémképe lebeg, következőleg hanyatt fekszenek a röhögéstől. Kapkodó, kétségbeesett válaszaim alátámasztani látszanak eme kétes feltételezést, így a kacajorkán egyre dagad.
Végre leteszi... Sokkos állapotban dőlök a falnak, Nonóék ugyanezt teszik a nevetéstől. Mármint dőlnek. Elgondolkodom az orvoshíváson, oxigénpalack bekötésén, gégemetszésen. Életmentő száj-szájon át -lélegeztetésen, a fulladásos halál elkerülése végett. A sokk nem múlik.
Hűséges zaklatóm azóta esemesezik, szünetente felhív, nyaggat.
Már véreresek a szemeim az idegzsábától.
Terror alatt állok.