Amikor a dalnok éneke sír és a vándor nem tér haza többé, megfogni a kezed álmomban, ez a bánat.
A könnyek az arcodra fagynak és a szíved is jéggé dermed, kezed az égre nyúl és vársz...
Nincs senki, aki hallja sikolyod, hangod az egekig szállhat, hiába.
Elfelejted ki vagy, mit akarsz itt és honnan jöttél, elfelejted a szavakat, amiket mondani akartál és elfelejted miért is fáj a szíved.
Az összetört üveg szilánkjai fénylenek a földön, s te csak állsz és nézed üres szemekkel.
A lelked börtönéből szabadulni vágyik és repülni akar, fel, egyre fel a csillagok közé...

Farkasüvöltést sodor a vihar, s te némán nézed a sötétből elővillanó zöld szemeket.
Véred a földre hull, s te csak nevetsz, könnyes arccal, míg ők marják a húsodat és nem értik sikolyod...
Őrületig ér fel a bánat, sós cseppjei a hóra hullanak, míg tested elenyészik...
Kiszabadult lelked nevet, csak nevet e homályba forduló világon, és repül tovább, vissza, a csillagok felé
De bánatod súlya lehúzza, és ő ott marad melletted, néz, és sikoltva zokogja az éjszakába kínját.