Kettős űrben lebegek. Két acélsodrony szorítja a két csuklómat és húznak, egyre húznak maguk felé.
Szakadok. Érzem. Bolond szívem két darabja kétfele tép, csak nevetek, nevetek, nevetek...
Senki sem tudja, amit én. Minden nap látom, minden nap egyre jobban fáj. Hiába áltatom magam. Az a másik érzés semmi ehhez képest. Eltörölni nem tudja. Soha.
Remélem senki nem olvas mostanában...
Olyan ostoba vagyok!
Ahelyett, hogy marnám magam régi, befagyott és széttört világok miatt, nézhetnék új és szebb álmok felé.
Hogy miért nem teszem?
Ne tudja más...
Persze úgyis érti mindenki.
Vajon a lelkem vére milyen színű?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése