Csak egy érintés...

Olyan jó lenne... Minden nap várni, hogy majd mellém ül, megfogja a könyököm és a fülembe súgja: hiányoztál. Érezni egy kezet a kezemen, hallani egy hangot a szívemben dörömbölni. Legyen az bárkié. Lehet váratlan vagy már régóta készülő, vagy csak egy pillanat... Csak egy érintést, valakihez tartozást, érzést...
Várni, hogy majd látom őt, mindegy mikor. Hogy körém fonja a karját az esőben, ahol elvesznek a könnyeim, hogy ölelésében begyógyulnak a sebek.
Mindegy ki az. Csak érezni akarom...
Megint hallani akarom azt a friss, tiszta ujjongást a véremben, ami Csak Az Elsőnek jutott, azt az őrjöngő várakozást és boldogságot, amit még nem szentelt meg a bánat.
Szeretnék egy ölelést valakitől, bizonyosságot, hogy van mire várnom, hogy van miért felkelnem reggel, hogy nem csak ugyanazokat a napokat morzsolom egymás után...
Szeretnék szeretni és úgy, de úgy szeretném, ha szeretnének, igazán, őszintén, forrón...

A top 7 anime (manga)-pasi

Mudó Szecuna az Anygyalok menedékéből (manga, Yuki Kaori)


Hitsugaya Toushiro a Bleachből


Sousuke Sagara a Fullmetal Panicból


Yagami Light a Neath Note "halálistene"



Morita a Méz és lóheréből (<3)



L a Death Note-ból



Edward Elric, az Acél Alkimista (Fullmetal Alchemist)

Kaname sempai

Kaname... sama... <3

A Pokol (Házi dolgozat)

Véleményezést kérek!!! Beadható?
Téma: Mit jelent számodra a pokol?
Kivitelezés: Őrült fantasy agymenés.
Jegy: ???

"A kislány a szoba sarkában állt és engem figyelt parázsló szemeivel. Rövidre nyírt seszínű haja valami fénylő folyadéktól volt ragacsos.

- Várnak rád – szólalt meg a gyermek. Felhúztam a takarót az államig.

- Kicsoda?

- Vááárnaaak… - énekelte a lány, és kitáncolt a szoba közepére. Vörös szemeit kitartóan meresztette rám, amitől legszívesebben sikoltozni kezdtem volna.

- Vár rád… a pokol! A világotok pokla! A szennyetek! A mocskotok! A kegyetlenségetek, az átkaitok, a gyűlöletetek, az önzésetek!

Rikoltozása közben démoni vonások csúfították el bájos arcát. Rózsás bőre viaszos fehérre sápadt, szemfogai megnőttek, hajában lángnyelvek táncoltak. Ijedten felugrottam és bevertem a fejem a könyvespolc sarkába.

- Jöjj! – sziszegte síri hangon.

A következő pillanatban - mackós pizsamában, mezítláb, sajgó homlokkal – egy sötét helyen találtam magam, ahol egyedül a kísérőm parázsló szeme világított.

Rosszabb volt, mint egy rémálom. A fent és a lent fogalma értelmét vesztette, nem voltak irányok, nem volt se tér, se idő, csak a végtelen, kínzó valótlanság. Csak a Semmi.

Egyedül démoni kísérőm vérvörös szemei tartották meg a valószerűségüket.

- Gyere! – intett felém. Követtem őt a sötétségbe.

Mögöttünk (Alattunk? Felettünk?) felhangzottak az első sikolyok.

Az első egy rongyos, mezítlábas férfi volt. Fázósan húzta össze magán szakadt farmerkabátját, szelíd barna szemeivel kitartóan bámult a sötétségbe.

- Hi…deg… Fá…zooom…

Kékre fagyott lábujjaival a sötét padlót kaparta és sötéten kuncogott maga elé.

- Láttam ám… A feleségem… Elment mellettem… csak egy újságpapír volt… Esett a hó…

- Megfagyott – súgta rekedten a fülembe az angyalarcú démon, vörös szeme összeszűkült. – Rá se néztek. Undorodtak tőle. Valaha volt otthona, családja, munkája. De a felesége elhagyta őt, kirúgták a műhelyből, ahol dolgozott és az utcára került.

Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy a hajléktalan férfi alakja szertefoszlik a sötétségben. Egy pillanatra elöntött a magány és a hideg, téli szél fagya. Megborzongtam.

Nem maradtunk sokáig egyedül.

- Neee! Ne bánts! Neheee!

A vékony, szőke nő összekuporodva lebegett, karjait felemelte és kétségbeesetten könyörgött valakinek, akit csak ő láthatott. Sovány karjain kékes zúzódások hosszú sormintája húzódott a könyökéig, arcán mély vágás, szemében a sarokba szorított vad rettegése.

Nem volt egyedül. Törékeny szellemalakja mögött száz és száz asszony és lány sorakozott sikoltozva és sírva, rettegve attól a rémtől, amit csak ők láthattak.

- Verik őket. Részeges férjek, agresszív apák, tanárok, párok – kuncogott rekedten kísérőm. Apró, karmos keze a karom után kapott, éles karmai vörös félholdakat hagytak a bőrömön. – Érzed a pánikot? A félelmet? Nem is tettél semmit, mégis szenvedsz… Menekülni nem tudsz, torkodban dobog a szíved…

Száz szertefoszló, rettegő nőalak csontig hatoló félelme szorította össze a torkomat, száraz szemem égett.

- Nincs még vége – nevetett démoni kalauzom. Igaza lett.

Először észre sem vettem őket. Apró gyermekek voltak, hasonlóak a lányhoz, aki mellettem állt. Egyformák voltak, mint két tojás.

Szívet melengető látvány lettek volna a Pokol nyomasztó sötétjében, ha bájos arcukra nem vetül a halál árnyéka.

- Láttam őt – szólalt meg az egyik.

- Az utcán. Nevetett – folytatta a másik.

- Gonoszul. Víjjogva nevetett. Aztán elindult…

- … felénk…

- Fájt!

- Nem kapok…

- …levegőt…

- Óóóóóó! Óóóóó…

Sikoltozásuk nem tudta elnyomni a hátam mögött suttogó angyalarcú démon rekedt suttogását.

- Megfojtották a két kislányt, bizony… A gyilkost sosem kapták el. Az anyjuk beleőrült a bánatba. Apjuk nem is volt…

- Hagyd abba! – kiáltottam rá és elindultam a két apró lány felé. Nyújtottam utánuk a kezem, de szertefoszlottak, mielőtt elértem volna őket.

Sikolyaik még sokáig visszhangoztak körülöttünk.

Az egyik pillanatban egyedül voltunk, a következőben viszont már mindenütt ott nyüzsögtek. Csonka kezek, leszakadt lábak, vér és fojtogató bűz. Égett szag terjengett a sűrű levegőben.

Férfiak emelték égnek vérző kezeiket és vízért könyörögtek. Asszonyok ölelték magukhoz zokogó gyermekeiket, halottak jártak közöttük vöröslő szemmel. Láncaikat csörgető rabok görnyedtek a sarkokban, beesett szemű éhezők kórusa sírt, kiáltozásuk halálhörgéssel és zokogással vegyült.

Kísérőm megállt a se vége, se hossza tömeg előtt, karjait felém nyújtotta, vörös szemeit az enyémbe fúrta.

- Látod? Csak ízelítőt kaptál a szenvedésből, amit egymásnak okoztok, ti emberek. Érezted hát, milyen az önzés, a félelem, a gyilkolásvágy ereje? Ezért hoztalak ide. Hogy lásd ezeket a holtakat itt. Ti kárhoztattátok őket örök szenvedésre, a ti mocskotok űzte ide őket. Mutathattam volna még ezer és ezer embert, akik ezer és ezer különböző módon megkínzatva kerültek erre a helyre. Nők, akiket megbecstelenítettek, csak mert rosszkor voltak rossz helyen. A számtalan háborútok ártatlan áldozatai, a férfiak, akik hősként indultak el és roncsként tértek vissza - ha visszatértek. Csukott szemmel mentek el azok mellett, akiknek szüksége van rátok, egymás megcsonkított tetemén léptek egyre magasabbra, míg titeket is sárba tipor valaki, aki még nálatok is erősebb…

Érezted? Láttad? Térj hát vissza a világodba, de ne felejtsd el soha, amit itt láttál…

Az óra halkan kattog a falon, odakint tücskök dongása szövi át az éjszakát.

Sírva ébredtem pár perccel ezelőtt. Aludtam. Azt hiszem.

Talán nem is álom volt. A torkomat szorító sírás mindenesetre valóságos.

Legyintek. Biztos túl sokat ettem este…

De aztán lenézek a karomra, ahonnan az arcomba vigyorog az öt kicsi félhold, amit a vörös szemű démon körmei hagytak a bőrömön valahol egy olyan világban, ami talán nem is volt valóságos…"

Francois Villon: Ellentétek

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak mi kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
és reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitóľl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.

A sors és a humorérzék

Ha-ha-ha, kedves olvasó, ha-ha. A sorsnak NINCS humorérzéke. Vagy jól titkolja. Nem tudom. Mindenesetre...
Kiakasztó.
Osztálykirándulás. Helyszín: Dunafalva. Szereplők: harminc gyerek, két tanár, egy táncos nő és a vak hármasikrei. Főszereplők: Gil meg én. Naná!
A két lehető legnagyobb pancsert és kétballábast zárták össze tánc címén. Egyik jobbra esik, másik balra zuhan, rángatás, sűrű bocsánatkérés. Gil és Nan, a táncparkett ördögei! Jelentem!
Este vetélkedő. Feladat: Álljatok fel úgy, hogy a csapatból csak két láb álljon a földön. Kérdés: Ki a legkönnyebb? Naná, hogy én! Segáz! Nan majd szépen felmászik Lina hátára, a többiek egymás lábára lépnek, No problemo, ala vicente de la rosa!
Sikoly. Recsegés.
Természetesen magamra rántom az egész csapatot, mindenki rajtam fekszik illetve egy ripityára tört műanyag széken. A szék egy nemkívánatos darabja kényelmesen befészkelődött a bordáim közé. Vér. Hányinger. Az összes könyök az én gyomromban, összegabalyodott testek mindenütt, körülöttünk harsány röhögés teszi fel a koronát a csúcsra.
Izgalmas.
Éjjel Julie hány. Réka lázas. Transzport haza. A vacsorához szállítás lovaskocsival történik, az első éles jobbkanyarnál a csapat fele a derékig érő csalánban köt ki arccal lefelé. Ízléses bazmegolások röpködnek vaktában, a lovak kicsikét nyugtalanok, de semmi pánik, nyugalomra semmi ok, visszamászunk, döcög tovább a szekér, mintha mi se történt volna.
Harmadik nap 5kor kelünk. Egész nap csak két busz megy: egy 6 30kor, egy 13 02kor. A Volánbuszon tömörülünk 32en, mindenkinek a három táskája, bőröndje, reklámszatyra, vizesüvege a társa. Aki tud, leül. A többi álldogál, mint a hering az alig egy órás buszút alatt. Kilehet bírni.
Következő helyszín: Halas, csipkemúzeum. Karikás szemű kilencedik dések kóvályognak a vitrinek között és erősen próbálnak úgy tenni, mintha érdekelné őket a sok érinthetetlen fehér giccs. A Thorma János Múzeum vendégkönyvébe hasonló intellektuális bejegyzések kerülnek, Mint "Jó a malom, XD" és " Itt jártunk Vivuhka és Emilke, szívecske, szívecske, szívecske". Föléírva, vastagon: Árpád Gimnázium Budapest, 9D osztály, hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni. Mellé zöld szövegkiemelővel odafirkantva: "Arsenal a király", mint nagyon témába vágó eszmefuttatás.
Utolsó szín: Kőbánya-Kispest felé a vonatom. Röpke 3és fél órás út. Mi az nekünk? Egyik itt alszik, másik ott, jobbra dűlünk, balra dűlünk, a fülkében intenzív lábszag terjeng (valaki levette a cipőjét. Nem kellett volna.), írni próbálok, de a felénél beborulok. A szomszédos ülések felől időnként felzeng az Ave Maria meg a Sing halleluja to the Lord. Meg Soon ah will be done. Meg az Egy kis malac röf-röf-röf. Édes álmaim kellős közepén arra ébredek, hogy valaki csiklandozza a talpamat, Madam éppen készül rám borítani a bőröndjét, a gatyája az arcom előtt táncol. Mi? Mivan? Ki? Hol? Mért? HE?
Ja. Leszállunk.
Vonaljegy persze nincs. Karikás szemmel, kifejezetten frissen, üdén és jólfésülten, mint a józan kígyó odavágtatok a "BKV jegy- és bérletértékesítés" feliratú standhoz, ahol a véreres szemű, hirtelenvörös nőszemély a szájából kilógó cigarettával, bájrózsaszín, méteres műkarmait igába fogva nagy kegyesen letép nekem két vonaljegyet. Hatnegyvenleszkéremköszönömaviszontnemlátásrabazmeg. Tcha!
Másnap csak fél egyre kel menni. Tiszta mázli. Viszek Klaunak mangát. Csókol anyád, Jenő.