A Pokol (Házi dolgozat)

Véleményezést kérek!!! Beadható?
Téma: Mit jelent számodra a pokol?
Kivitelezés: Őrült fantasy agymenés.
Jegy: ???

"A kislány a szoba sarkában állt és engem figyelt parázsló szemeivel. Rövidre nyírt seszínű haja valami fénylő folyadéktól volt ragacsos.

- Várnak rád – szólalt meg a gyermek. Felhúztam a takarót az államig.

- Kicsoda?

- Vááárnaaak… - énekelte a lány, és kitáncolt a szoba közepére. Vörös szemeit kitartóan meresztette rám, amitől legszívesebben sikoltozni kezdtem volna.

- Vár rád… a pokol! A világotok pokla! A szennyetek! A mocskotok! A kegyetlenségetek, az átkaitok, a gyűlöletetek, az önzésetek!

Rikoltozása közben démoni vonások csúfították el bájos arcát. Rózsás bőre viaszos fehérre sápadt, szemfogai megnőttek, hajában lángnyelvek táncoltak. Ijedten felugrottam és bevertem a fejem a könyvespolc sarkába.

- Jöjj! – sziszegte síri hangon.

A következő pillanatban - mackós pizsamában, mezítláb, sajgó homlokkal – egy sötét helyen találtam magam, ahol egyedül a kísérőm parázsló szeme világított.

Rosszabb volt, mint egy rémálom. A fent és a lent fogalma értelmét vesztette, nem voltak irányok, nem volt se tér, se idő, csak a végtelen, kínzó valótlanság. Csak a Semmi.

Egyedül démoni kísérőm vérvörös szemei tartották meg a valószerűségüket.

- Gyere! – intett felém. Követtem őt a sötétségbe.

Mögöttünk (Alattunk? Felettünk?) felhangzottak az első sikolyok.

Az első egy rongyos, mezítlábas férfi volt. Fázósan húzta össze magán szakadt farmerkabátját, szelíd barna szemeivel kitartóan bámult a sötétségbe.

- Hi…deg… Fá…zooom…

Kékre fagyott lábujjaival a sötét padlót kaparta és sötéten kuncogott maga elé.

- Láttam ám… A feleségem… Elment mellettem… csak egy újságpapír volt… Esett a hó…

- Megfagyott – súgta rekedten a fülembe az angyalarcú démon, vörös szeme összeszűkült. – Rá se néztek. Undorodtak tőle. Valaha volt otthona, családja, munkája. De a felesége elhagyta őt, kirúgták a műhelyből, ahol dolgozott és az utcára került.

Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy a hajléktalan férfi alakja szertefoszlik a sötétségben. Egy pillanatra elöntött a magány és a hideg, téli szél fagya. Megborzongtam.

Nem maradtunk sokáig egyedül.

- Neee! Ne bánts! Neheee!

A vékony, szőke nő összekuporodva lebegett, karjait felemelte és kétségbeesetten könyörgött valakinek, akit csak ő láthatott. Sovány karjain kékes zúzódások hosszú sormintája húzódott a könyökéig, arcán mély vágás, szemében a sarokba szorított vad rettegése.

Nem volt egyedül. Törékeny szellemalakja mögött száz és száz asszony és lány sorakozott sikoltozva és sírva, rettegve attól a rémtől, amit csak ők láthattak.

- Verik őket. Részeges férjek, agresszív apák, tanárok, párok – kuncogott rekedten kísérőm. Apró, karmos keze a karom után kapott, éles karmai vörös félholdakat hagytak a bőrömön. – Érzed a pánikot? A félelmet? Nem is tettél semmit, mégis szenvedsz… Menekülni nem tudsz, torkodban dobog a szíved…

Száz szertefoszló, rettegő nőalak csontig hatoló félelme szorította össze a torkomat, száraz szemem égett.

- Nincs még vége – nevetett démoni kalauzom. Igaza lett.

Először észre sem vettem őket. Apró gyermekek voltak, hasonlóak a lányhoz, aki mellettem állt. Egyformák voltak, mint két tojás.

Szívet melengető látvány lettek volna a Pokol nyomasztó sötétjében, ha bájos arcukra nem vetül a halál árnyéka.

- Láttam őt – szólalt meg az egyik.

- Az utcán. Nevetett – folytatta a másik.

- Gonoszul. Víjjogva nevetett. Aztán elindult…

- … felénk…

- Fájt!

- Nem kapok…

- …levegőt…

- Óóóóóó! Óóóóó…

Sikoltozásuk nem tudta elnyomni a hátam mögött suttogó angyalarcú démon rekedt suttogását.

- Megfojtották a két kislányt, bizony… A gyilkost sosem kapták el. Az anyjuk beleőrült a bánatba. Apjuk nem is volt…

- Hagyd abba! – kiáltottam rá és elindultam a két apró lány felé. Nyújtottam utánuk a kezem, de szertefoszlottak, mielőtt elértem volna őket.

Sikolyaik még sokáig visszhangoztak körülöttünk.

Az egyik pillanatban egyedül voltunk, a következőben viszont már mindenütt ott nyüzsögtek. Csonka kezek, leszakadt lábak, vér és fojtogató bűz. Égett szag terjengett a sűrű levegőben.

Férfiak emelték égnek vérző kezeiket és vízért könyörögtek. Asszonyok ölelték magukhoz zokogó gyermekeiket, halottak jártak közöttük vöröslő szemmel. Láncaikat csörgető rabok görnyedtek a sarkokban, beesett szemű éhezők kórusa sírt, kiáltozásuk halálhörgéssel és zokogással vegyült.

Kísérőm megállt a se vége, se hossza tömeg előtt, karjait felém nyújtotta, vörös szemeit az enyémbe fúrta.

- Látod? Csak ízelítőt kaptál a szenvedésből, amit egymásnak okoztok, ti emberek. Érezted hát, milyen az önzés, a félelem, a gyilkolásvágy ereje? Ezért hoztalak ide. Hogy lásd ezeket a holtakat itt. Ti kárhoztattátok őket örök szenvedésre, a ti mocskotok űzte ide őket. Mutathattam volna még ezer és ezer embert, akik ezer és ezer különböző módon megkínzatva kerültek erre a helyre. Nők, akiket megbecstelenítettek, csak mert rosszkor voltak rossz helyen. A számtalan háborútok ártatlan áldozatai, a férfiak, akik hősként indultak el és roncsként tértek vissza - ha visszatértek. Csukott szemmel mentek el azok mellett, akiknek szüksége van rátok, egymás megcsonkított tetemén léptek egyre magasabbra, míg titeket is sárba tipor valaki, aki még nálatok is erősebb…

Érezted? Láttad? Térj hát vissza a világodba, de ne felejtsd el soha, amit itt láttál…

Az óra halkan kattog a falon, odakint tücskök dongása szövi át az éjszakát.

Sírva ébredtem pár perccel ezelőtt. Aludtam. Azt hiszem.

Talán nem is álom volt. A torkomat szorító sírás mindenesetre valóságos.

Legyintek. Biztos túl sokat ettem este…

De aztán lenézek a karomra, ahonnan az arcomba vigyorog az öt kicsi félhold, amit a vörös szemű démon körmei hagytak a bőrömön valahol egy olyan világban, ami talán nem is volt valóságos…"