A sors és a humorérzék

Ha-ha-ha, kedves olvasó, ha-ha. A sorsnak NINCS humorérzéke. Vagy jól titkolja. Nem tudom. Mindenesetre...
Kiakasztó.
Osztálykirándulás. Helyszín: Dunafalva. Szereplők: harminc gyerek, két tanár, egy táncos nő és a vak hármasikrei. Főszereplők: Gil meg én. Naná!
A két lehető legnagyobb pancsert és kétballábast zárták össze tánc címén. Egyik jobbra esik, másik balra zuhan, rángatás, sűrű bocsánatkérés. Gil és Nan, a táncparkett ördögei! Jelentem!
Este vetélkedő. Feladat: Álljatok fel úgy, hogy a csapatból csak két láb álljon a földön. Kérdés: Ki a legkönnyebb? Naná, hogy én! Segáz! Nan majd szépen felmászik Lina hátára, a többiek egymás lábára lépnek, No problemo, ala vicente de la rosa!
Sikoly. Recsegés.
Természetesen magamra rántom az egész csapatot, mindenki rajtam fekszik illetve egy ripityára tört műanyag széken. A szék egy nemkívánatos darabja kényelmesen befészkelődött a bordáim közé. Vér. Hányinger. Az összes könyök az én gyomromban, összegabalyodott testek mindenütt, körülöttünk harsány röhögés teszi fel a koronát a csúcsra.
Izgalmas.
Éjjel Julie hány. Réka lázas. Transzport haza. A vacsorához szállítás lovaskocsival történik, az első éles jobbkanyarnál a csapat fele a derékig érő csalánban köt ki arccal lefelé. Ízléses bazmegolások röpködnek vaktában, a lovak kicsikét nyugtalanok, de semmi pánik, nyugalomra semmi ok, visszamászunk, döcög tovább a szekér, mintha mi se történt volna.
Harmadik nap 5kor kelünk. Egész nap csak két busz megy: egy 6 30kor, egy 13 02kor. A Volánbuszon tömörülünk 32en, mindenkinek a három táskája, bőröndje, reklámszatyra, vizesüvege a társa. Aki tud, leül. A többi álldogál, mint a hering az alig egy órás buszút alatt. Kilehet bírni.
Következő helyszín: Halas, csipkemúzeum. Karikás szemű kilencedik dések kóvályognak a vitrinek között és erősen próbálnak úgy tenni, mintha érdekelné őket a sok érinthetetlen fehér giccs. A Thorma János Múzeum vendégkönyvébe hasonló intellektuális bejegyzések kerülnek, Mint "Jó a malom, XD" és " Itt jártunk Vivuhka és Emilke, szívecske, szívecske, szívecske". Föléírva, vastagon: Árpád Gimnázium Budapest, 9D osztály, hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni. Mellé zöld szövegkiemelővel odafirkantva: "Arsenal a király", mint nagyon témába vágó eszmefuttatás.
Utolsó szín: Kőbánya-Kispest felé a vonatom. Röpke 3és fél órás út. Mi az nekünk? Egyik itt alszik, másik ott, jobbra dűlünk, balra dűlünk, a fülkében intenzív lábszag terjeng (valaki levette a cipőjét. Nem kellett volna.), írni próbálok, de a felénél beborulok. A szomszédos ülések felől időnként felzeng az Ave Maria meg a Sing halleluja to the Lord. Meg Soon ah will be done. Meg az Egy kis malac röf-röf-röf. Édes álmaim kellős közepén arra ébredek, hogy valaki csiklandozza a talpamat, Madam éppen készül rám borítani a bőröndjét, a gatyája az arcom előtt táncol. Mi? Mivan? Ki? Hol? Mért? HE?
Ja. Leszállunk.
Vonaljegy persze nincs. Karikás szemmel, kifejezetten frissen, üdén és jólfésülten, mint a józan kígyó odavágtatok a "BKV jegy- és bérletértékesítés" feliratú standhoz, ahol a véreres szemű, hirtelenvörös nőszemély a szájából kilógó cigarettával, bájrózsaszín, méteres műkarmait igába fogva nagy kegyesen letép nekem két vonaljegyet. Hatnegyvenleszkéremköszönömaviszontnemlátásrabazmeg. Tcha!
Másnap csak fél egyre kel menni. Tiszta mázli. Viszek Klaunak mangát. Csókol anyád, Jenő.