Amikor a dalnok éneke sír és a vándor nem tér haza többé, megfogni a kezed álmomban, ez a bánat.
A könnyek az arcodra fagynak és a szíved is jéggé dermed, kezed az égre nyúl és vársz...
Nincs senki, aki hallja sikolyod, hangod az egekig szállhat, hiába.
Elfelejted ki vagy, mit akarsz itt és honnan jöttél, elfelejted a szavakat, amiket mondani akartál és elfelejted miért is fáj a szíved.
Az összetört üveg szilánkjai fénylenek a földön, s te csak állsz és nézed üres szemekkel.
A lelked börtönéből szabadulni vágyik és repülni akar, fel, egyre fel a csillagok közé...

Farkasüvöltést sodor a vihar, s te némán nézed a sötétből elővillanó zöld szemeket.
Véred a földre hull, s te csak nevetsz, könnyes arccal, míg ők marják a húsodat és nem értik sikolyod...
Őrületig ér fel a bánat, sós cseppjei a hóra hullanak, míg tested elenyészik...
Kiszabadult lelked nevet, csak nevet e homályba forduló világon, és repül tovább, vissza, a csillagok felé
De bánatod súlya lehúzza, és ő ott marad melletted, néz, és sikoltva zokogja az éjszakába kínját.

Zavar

Kettős űrben lebegek. Két acélsodrony szorítja a két csuklómat és húznak, egyre húznak maguk felé. 
Szakadok. Érzem. Bolond szívem két darabja kétfele tép, csak nevetek, nevetek, nevetek...
Senki sem tudja, amit én. Minden nap látom, minden nap egyre jobban fáj. Hiába áltatom magam. Az a másik érzés semmi ehhez képest. Eltörölni nem tudja. Soha.
Remélem senki nem olvas mostanában...
Olyan ostoba vagyok! 
Ahelyett, hogy marnám magam régi, befagyott és széttört világok miatt, nézhetnék új és szebb álmok felé. 
Hogy miért nem teszem?
Ne tudja más...
Persze úgyis érti mindenki. 
Vajon a lelkem vére milyen színű?...

Terror alatt

Akadt egy zaklatóm. Igen, kedves olvasóim, egyik haverom haverjának a haverja, annak is a legest legkisebb öcsikéje, 12 egész 5 tized esztendő, 162 centi, szemüveg, fogszabályzó. Megrögzött nőcsábászként fejébe vette, hogy engem is a kalapja mellé tűz. 
Kezdetnek olyan volt, mintha valami mágikus közbeavatkozás folytán egy zsinórt kötöttek volna közénk, minek következményeképp az ártatlan gyermek nem kerülhetett fél méternél távolabb tőlem. S e kontaktus során okosan, szemüvege mögül kicsillanó, dévaj pillantással kísérve bombázott perverzebbnél perverzebb megjegyzéseivel, hadd ne írjak példát.
Elváltunk. Fellélegeztem. 
Pénteken, a közelgő hétvége okából kifolyólagos euforikus állapotban lebegve csörög a telefonom. FMA opening, szívem repes. 
Halló.
Dávidka az.
Helló, Fru. Van két mozijegyem holnapra. UGYE jössz?
BAMM. Nan a padlóra zuhan. Az eufóriát mintha elfújták volna. Kínos nevetés, tagadás, helyeslés, sírás, a háttérből viharzó kéltszólamú kacajtól kísérve (ála Noncsi és Gréti). Fantáziájukban, kínos lánykérési ceremónia rémképe lebeg, következőleg hanyatt fekszenek a röhögéstől. Kapkodó, kétségbeesett válaszaim alátámasztani látszanak eme kétes feltételezést, így a kacajorkán egyre dagad.
Végre leteszi... Sokkos állapotban dőlök a falnak, Nonóék ugyanezt teszik a nevetéstől. Mármint dőlnek. Elgondolkodom az orvoshíváson, oxigénpalack bekötésén, gégemetszésen. Életmentő száj-szájon át -lélegeztetésen, a fulladásos halál elkerülése végett. A sokk nem múlik.
Hűséges zaklatóm azóta esemesezik, szünetente felhív, nyaggat.
Már véreresek a szemeim az idegzsábától.
Terror alatt állok.