Béke

Az ablakban ültem.
Csend volt. Édes, égi csend. Valahol egy rigó énekelt, a hangja meg-megbicsaklott a hajnali szélben. Zöld volt a fű, a fák; keleten pedig vérbe és aranyba öltözött az ég.
Hajnal volt. Az a köztes óra az éjszaka és a nappal között, amikor még édes csöndbe borul minden, s a lepkék éppencsak elkezdik lebegő táncukat a harmatos fű felett.
A béke órája volt. Még aludt a város, aludtam én is félig.
Nem tudom honnan és hová tart a világ és hová tartok én.
Egyszer, mikor minden sokkal, sokkal bonyolultabb lesz, mint most, visszasírom ezeket a lopott perceket egy rohanó nap édes, békés kezdetén.

Angel Dust

Ezt olvasom most. Mi a yaoi női megfelelője?

Amháin

Egyedül...
Tűrni bármit, szavakat,
a szemedbe mondott
Igazságot.

Fájón,
létezni elfelejtve
és várni, hogy majd megvált
valaki más...

Sírból fakadt
forrás, vize keserű,
bánatíze volt és vérszaga.

Az élet
mint elfeledett bálvány
eltiporva hever
a homokban.
Hiába vár, hogy majd
megtalálja valaki...

Csak a a halál szavát hallják
és nem várnak semmit
a Siratók.

Félek. Valahol messze
farkasüvöltés sír a mennyekbe fel...
Sírokkal és kereszttel álmodok...
A vég közel.

Csillogó forrás a fák közt-
én vagyok. Várom,
hogy valaki megmerítkezik bennem,
Mint némán hulló esőcsepp
És nem csak a lusta,
ezüst holdfény

Lesz társam magányos éjszakákon.

Várni a semmit, az álmot, a sötétséget, a feledést....

Zavar

Nem tudom, miért az én hibám, ha nem lehet, egek? Annyira tudtam, hogy ez lesz, most mégis bömbölve csapkodom a billentyűzetet, nem látok a könnyeimtől és legszívesebben megfojtanék mindenkit.
Azt hiszem, mindenki számára világosnak kellene lenni, mit jelent a NEM szó és nem megsértődni rajta.
Én értem, hogy fontos. Na de basszus! Hazudhattam volna akármit, hogy versenyzek, vagy " tanulnom kell" (ezt ugye ismerjük már.), de nem tettem. Megmondtam az igazat, nem mehetek. De féligazság volt ez is. Azért nem mehetek, mert "javítanom kell" és az ellenkezőjéről sosem fogom meggyőzni . Ismeritek őt. Makacs egy ember.
ÉN képes voltam elfogadni. Hogy mások miért nem, az már más kérdés.
Jaj istenem... nem akartam ilyen támadó lenni. De mindegy. NEM kérek bocsánatot érte.
A szavaim csak az enyémek. A gondolataim is. Nem és nem értem, mire volt az jó reggel, talán azt várta, hogy utánarohanok és sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg. Hát tévedett. Sajnálom.
De fájni fájt. Minden büszkeség és szégyenérzet nélkül bevallom, olvassa ország-világ, hogy ott bőgtem a vonaton, mert bántottak, holott nem érdemeltem meg.
Csak dől belőlem a keserűség. Én... én... önző módon merészeltem a saját apám akarata előtt meghajolni, szégyen-gyalázat, mert egyenlőre még mindig ő A nevelőm. Sajnálom, ez van, de ami reggel ömlött a nyakamba, azt igazán nem érdmeltem meg, azt hiszem