Zavar

Nem tudom, miért az én hibám, ha nem lehet, egek? Annyira tudtam, hogy ez lesz, most mégis bömbölve csapkodom a billentyűzetet, nem látok a könnyeimtől és legszívesebben megfojtanék mindenkit.
Azt hiszem, mindenki számára világosnak kellene lenni, mit jelent a NEM szó és nem megsértődni rajta.
Én értem, hogy fontos. Na de basszus! Hazudhattam volna akármit, hogy versenyzek, vagy " tanulnom kell" (ezt ugye ismerjük már.), de nem tettem. Megmondtam az igazat, nem mehetek. De féligazság volt ez is. Azért nem mehetek, mert "javítanom kell" és az ellenkezőjéről sosem fogom meggyőzni . Ismeritek őt. Makacs egy ember.
ÉN képes voltam elfogadni. Hogy mások miért nem, az már más kérdés.
Jaj istenem... nem akartam ilyen támadó lenni. De mindegy. NEM kérek bocsánatot érte.
A szavaim csak az enyémek. A gondolataim is. Nem és nem értem, mire volt az jó reggel, talán azt várta, hogy utánarohanok és sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg. Hát tévedett. Sajnálom.
De fájni fájt. Minden büszkeség és szégyenérzet nélkül bevallom, olvassa ország-világ, hogy ott bőgtem a vonaton, mert bántottak, holott nem érdemeltem meg.
Csak dől belőlem a keserűség. Én... én... önző módon merészeltem a saját apám akarata előtt meghajolni, szégyen-gyalázat, mert egyenlőre még mindig ő A nevelőm. Sajnálom, ez van, de ami reggel ömlött a nyakamba, azt igazán nem érdmeltem meg, azt hiszem