Kezdődik újra?...

Az "Utáljuk És Hozzuk Kínos Helyzetbe Együtt Fruzsinát" - klub alakuló ülése zajlik a hátsó padban. Minden egyes szót tisztán hallok, nem is veszik a fáradtságot, hogy úgy beszéljenek, ne halljam. Vagy észre sem vesznek. Nem számít.
A gyomrom ismerős görcsbe rándul, a testem megmerevedik, miközben mazochista módon a saját jellemhibáimat hallgatom... görbe tükrön át.
Anett.
Vivi.
Betti.
Semmi elfogadható magyarázatot nem találok arra, miért kezdődik elölről az egész. De már érzem az oly ismerős félelmet a szívem mélyén, a reszketést, ami valószínűleg elkövetkező négy évem minden napját kísérni fogja.
Előre utálom.
Csak tudnám, miért kezdődik mindig, mindig elölről? Mit látnak bennem, ami annyira irritálja őket, hogy ezt feltétlenül a fél világ tudomására kell hozniuk? Mi a francért találnak meg mindig?! Miért????

Csapda

Mennyi álom...
Baktatok a folyosón, karomat húzza a könyvtorony,a fülemen tornazsák lóg, a lábammal magam előtt rugdosom az esernyőmet. A fűtés átmenetileg szünetel, jégverem az egész iskola.
Kapuzárási pánik. Minden tanár fejvesztve pótolja az elmaradt anyagokat, az arcokra kiül a halálfélelem, hideg izzadtság folyik a sápatag homlokokon. Doga doga hátán, könyvbe bújó emberek a mosdók csempéinek támaszkodva, míg a másikat várják két kínzókamra közti szünetben.
Most nem nagyon beszélünk. Kerülöm. Nem tudom, miért. Talán ösztön, megérzés, szakadás, megint, ami arra késztet, hogy kikerüljem a padsorok között, vagy elkapjam a szemem, ha rám néz.
Nem lesz belőle semmi...
Ezt súgja minden idebent, és hinni akarok neki, hogy ne érjen csalódás...
Félek.
Nem eshetek bele ismét valami őrült, reménytelen rajongás pókhálójába, nem élhetek le még négy évet, látni, ahogy változik, hogy ismét összetörjön egy új érzés.
Csapda. Hát kerülöm. Tiltott gyümölcs, bezárt kapu, nem léphetek át rajta, mert megint bezárnak egy életre, míg meg nem szabadulok... mikor? Egy év? Kettő? Tíz?
Rettegek a csalódástól. A fájdalomtól, ami megtör és nyomorba dönt.
Közhelyeket írok. Már megint.
Mennyei magasságok és pokoli mélységek váltakoznak, akár percenként, mikor eszembe jut egy szó, egy mozdulat, ha elcsípek egy mosolyt, egy sanda pillantást. Ha szól. Ha nevet.
Menekülni akarok és ottmaradni, beszélni és hallgatni örökre, Sodródnék is, miközben legszívesebben belefulladnék. Inkább, minthogy ismét foglyul ejtsen valami... valami megnevezhetetlen, élő, sötét ragyogás...
Úgy félek...

Alkonyat

Ülök a könyvespolc előtt kóválygó fejjel és próbálok dönteni. Ujjaim vakon zongoráznak a könyvek gerincén, a szemem csukva, majd megállok valahol...
Alkonyat. Höh. Nyelvet öltök magamra és leveszem a polcról. Lassan végigpörgetem a lapokat, aztán felcsapom valahol, mikor megüt az Illat...
Fűszeres, édes, émelyítő... nőszag. Reszket a kezem. Az agyam pörög, majd elvakulok, mikor rájövök, legutoljára apámnál volt...
Még gyanakodtam is, hogy megint elkérte, mikor egyszer már elolvasta.. egy hete? Kettő? De me sem mertem fogalmazni magamban, hogy talán nem magának... hanem...
HÁT MÉGIS MEGTETTE???
Hagyta, hogy az a ... az a... hozzáérjen a holmijaimhoz, végiglapozzon a könyvemen, rajtahagyja a... szagát!
Ezt nem hiszem el!!!

Íme kusza álmaim megfejtése. Szerinted?? - Átszerkesztve... neveket illetően

Ayde óvatosan megbök a könyökével, kihúzza a füzetemet a karom alól és körmölni kezd bele. A fejem majd széthasad, úgy fáj, koncentrálni sem tudok, csak meredek a táblára, mint egy hulla, és próbálom felfogni, mi a túró az a moláris tömeg... sikertelenül. Néha feltűnik a szemem sarkából, hogy Gil folyton hátraforog - megsértődtem, mert hülyeségeket mondott - de nem igazán izgat.
Ayde ceruzája halkan serceg a papíron. Kika a szokásos kenetteljes modorában magyaráz, a szavai elúsznak a fülem mellett, hiába próbálom felfogni, miért nem megy?...
Tehát. Ha a standard állapotú molekula hőmérséklete 25°C, a nyomás 0,1 Pa, a részecskeszám 1 mol, akkor a térfogat... a térfogat...
A füzet visszacsúszik a könyököm alá.
"Szerintem bejössz Gilnek"
Finom ceruzavonások sora húzódik egymás után, kusza képek kavarognak az agyamban, mire felfogom mi van.
- Mi van?... Ja. Ja! JA!
Piúúúúú... puff.
- Oh. Oh. Óóóh - nyögdécselek, esküszöm, lemegyek szünetben Algopyrinért... kettőbe látok, de komolyan.
- Tényleg? - súgok vissza, mikor Kika visszafordul a táblához és további érthetetlen rovásjelekkel egészíti ki a jegyzetet. Ayde bólogat.
Villámgyorsan kerítek egy papírt - a kettes matekdogám hátulja a szerencsés nyertes - és kifaggatom a részletekről.

Lehet, hogy nem véletlenül álmodiok már mióta Tamásfejű Gilekkel???

Nyílt törés

Régen volt.
Gyógyíthatatlan, halálos betegség. Nincs rá orvosság.
Szerelem.
Nyílt törés.
Szédülök. Sztojcsevné hangja elúszik az éterben, egy szót sem fogok fel abból, amit mond. Az eszem egy különös, barna szempár körül forog, mint eltévedt hold a bolygója hűlt helye körül...
Vér. Vér midenütt... Bíbor fénybe omlik a világ, súlyos, fémes szag tölti be az orrom, tűzé, halálé, pusztulásé. A világ megvadult, s egy rémes végzeten vigyorog vértől és mocsoktól részegen.
Szerelem. Nyílt törés. Könnyek öntözte halódó kert...