Con

A Con.
Kevergek a pavilonok között, körülöttem színes tömeg. Kismillió akatsukis, narutós, Ichigóból több a soknál, Bár idén a Soul Eater- sztájl volt a menő.
Átvágok egy csapat Sakurán (visítás, puffanás, rózsaszín parókák repülnek, "Hé, nem tudsz vigyázni?"), feldöntök egy csapat vámpírt és kétségbeesetten keresemm a konferenciaterem bejáratát. Mindenhol kék hajú őrültek rohangásznak, a karomat lehúzza az öt manga, a wasabis mogyoró, a pawky és a saját felelősségem (és rettegésem) súlya.
Eltévedtem. Naná.
Jobbra nézek... semmi. Balra nézek: fű, fa, három Soul Eateres fazon, két ismeretlen (Lolis??) csajszi. Misa és Light nyelvszkanderoznak a fa mögött. Ijesztő.
A telefon rezeg a zsebemben - felugrok, visítok, röhögök- "Haaló? HOL A TÚRÓBAN KÓDOROGSZ TE IDIÓTA???"
- Izé... eltévedtem...?
Sóhaj a vonal másik végén.
"Maradj ott, ahol vagy!"
Sípolás.
Lezöttyentem a fűbe tisztes távolságra a párocskától és vártam.
Clau sehol.
Basszus.
Egyszer csak...
Rezgés. Sikoly. Halló?
"Tégy egy erős jobb kanyart és mereszd a szemed.
Nagy, fehér tábla, rajta piros betűk: KONFERENCIATEREM ARRA
"Pancser"
Sípolás.

Ablakok

Dolores O'Riordant hallgatok és gondolkodom. Fázik a lábam. Belekezdtem a Jéghegyek Népe 31. kötetébe. Szerintem élből ki is hagyom. Nem maradok le semmiről...
Nem igazán értem, mit akarok. Valamelyik nap felhívott az egyik ismerősöm, hogy össze akar jönni az egyik barátnőmmel. Mit tehettem volna?
Segítek neki. Aranyosak lennének együtt.
Valamikor nekem is tetszett az a srác. A barátnőmnek soha.
Miért van a sorsnak ilyen rettenetes humorérzéke?
Nem gondolok rá. Tegnap felhívtam Sacit és pletykálkodás közben elhintettem a borsónyi kis agyában, hogy "Ádika" milyen klassz srác meg ilyenek. Szeretem Sacit, de sajnos menthetetlenül butácska szegény... Csak annyit mondott: Óóó, téényleg? - aztán elkezdett az újonnan vásárolt harmadik pár rózsaszín Converse tornacsukájáról fecserészni.
Ennyit róla.
Nem is értem, mit bír rajtam az az őrült, két ennyire különböző embert még nem látott az ég. Azt hiszem, értitek, mire gondolok...

Abbahagyom. Nem szép dolog az interneten bántani az ember barátját, ha mégoly gyarló is.
Hiszen szeret és bízik bennem.
Asszem.
De ez mindegy is. Újra kerítőnőt játszom. Rosszabb lenne, ha a Másik hívott volna fel ugyanezért... Akkor sikítanék. De miért is tenné?...

Megint álmodozom, pedig nem kéne... Az álmodozás mindig fáj.

Elveszettek könyve

Mintha megállt volna az idő. A hintámon ültem és sírtam, a nap már lement a dombok mögött és sötét borult a kertre.
Valami véget ér, valami fáj. Nem tudom miért ez jutott eszembe...
Valahogy... mégsem érzem a fényemet. Eddig jó volt. Boldog. De a ragyogó máz már kopik a tökéletes életről és fel- feltünedezik a rothadás.
Vajon hová tűnnek a végig nem álmodott álmaink? Mivé lesznek, ha nincs, ki végigálmodja őket és céljukat nem találják többé?

Néha

Írhatnék is a blogba esetleg... talán...
Tudom. Nincs frissítve. Nem írok. MIÉRT nem, Nan?
Jókat kérdezel...
Az életem továbbra is kimerítően gazdag. Felkelek. Iskola. Alszom. Ja, eszem is néha.
Néha.
Néha fáj is. És örülök! Olyan sokszor vagyok boldog... még. Mert az álmok... színesek.
Miatta is. Ki mondta, hogy a sorsnak nincs humorérzéke? Ha-ha-ha!!!
Majd személyesen elmesélem.

Néha elgondolkodom, miért.
Miért volt... a van.
És az élet.

Ma felkeltem, falhoz vágtam az ébresztőórámat, morogtam, felültem a vonatra, elolvastam egy sorozat 19. kötetét, most blogot írok.
Nem tudom, miért.
Nincs szükségem több El Nem Küldött Levélre. Ostobaság.
Én akkor is én vagyok.
Neanalien az aoni nemzetségből. (Álmomban... ha ha ha...)
Bocs, hogy ilyen tőrőlmetszett idiótaságokat írok össze...