Alkonyat

Ülök a könyvespolc előtt kóválygó fejjel és próbálok dönteni. Ujjaim vakon zongoráznak a könyvek gerincén, a szemem csukva, majd megállok valahol...
Alkonyat. Höh. Nyelvet öltök magamra és leveszem a polcról. Lassan végigpörgetem a lapokat, aztán felcsapom valahol, mikor megüt az Illat...
Fűszeres, édes, émelyítő... nőszag. Reszket a kezem. Az agyam pörög, majd elvakulok, mikor rájövök, legutoljára apámnál volt...
Még gyanakodtam is, hogy megint elkérte, mikor egyszer már elolvasta.. egy hete? Kettő? De me sem mertem fogalmazni magamban, hogy talán nem magának... hanem...
HÁT MÉGIS MEGTETTE???
Hagyta, hogy az a ... az a... hozzáérjen a holmijaimhoz, végiglapozzon a könyvemen, rajtahagyja a... szagát!
Ezt nem hiszem el!!!

Íme kusza álmaim megfejtése. Szerinted?? - Átszerkesztve... neveket illetően

Ayde óvatosan megbök a könyökével, kihúzza a füzetemet a karom alól és körmölni kezd bele. A fejem majd széthasad, úgy fáj, koncentrálni sem tudok, csak meredek a táblára, mint egy hulla, és próbálom felfogni, mi a túró az a moláris tömeg... sikertelenül. Néha feltűnik a szemem sarkából, hogy Gil folyton hátraforog - megsértődtem, mert hülyeségeket mondott - de nem igazán izgat.
Ayde ceruzája halkan serceg a papíron. Kika a szokásos kenetteljes modorában magyaráz, a szavai elúsznak a fülem mellett, hiába próbálom felfogni, miért nem megy?...
Tehát. Ha a standard állapotú molekula hőmérséklete 25°C, a nyomás 0,1 Pa, a részecskeszám 1 mol, akkor a térfogat... a térfogat...
A füzet visszacsúszik a könyököm alá.
"Szerintem bejössz Gilnek"
Finom ceruzavonások sora húzódik egymás után, kusza képek kavarognak az agyamban, mire felfogom mi van.
- Mi van?... Ja. Ja! JA!
Piúúúúú... puff.
- Oh. Oh. Óóóh - nyögdécselek, esküszöm, lemegyek szünetben Algopyrinért... kettőbe látok, de komolyan.
- Tényleg? - súgok vissza, mikor Kika visszafordul a táblához és további érthetetlen rovásjelekkel egészíti ki a jegyzetet. Ayde bólogat.
Villámgyorsan kerítek egy papírt - a kettes matekdogám hátulja a szerencsés nyertes - és kifaggatom a részletekről.

Lehet, hogy nem véletlenül álmodiok már mióta Tamásfejű Gilekkel???

Nyílt törés

Régen volt.
Gyógyíthatatlan, halálos betegség. Nincs rá orvosság.
Szerelem.
Nyílt törés.
Szédülök. Sztojcsevné hangja elúszik az éterben, egy szót sem fogok fel abból, amit mond. Az eszem egy különös, barna szempár körül forog, mint eltévedt hold a bolygója hűlt helye körül...
Vér. Vér midenütt... Bíbor fénybe omlik a világ, súlyos, fémes szag tölti be az orrom, tűzé, halálé, pusztulásé. A világ megvadult, s egy rémes végzeten vigyorog vértől és mocsoktól részegen.
Szerelem. Nyílt törés. Könnyek öntözte halódó kert...

Hát, az úgy volt...

Naná. Kezdődik...
5:20 am. Az óra csörög.
Aouűűű... Eöaaaam... Nemááá...
Az óra kecses szaltót ír le a levegőben és a falnak csapódik. Öcsém felmordul a szomszéd ágyban.
Eauoooh... Naaa, haggyááá...
Kuss. Csak magamban mondom, reggel mindig morózus a kedvem. Szakmai ártalom, mondaná Noncsi, ha itt lenne. De nincs.
Furákat álmodom mostanában. Valahogy mindig sikerül összeházasodnom a Tamás- arcú Zsomborral. Ez vajh mit jelent???
Percek óta próbálok lábbal belebújni a pulóverembe, mikor rájövök, hogy valami nem kóser. Keresem a zoknimat - a lábamon lelek rá, micsoda csoda!- aztán megiszom a kakaómat és kimegyek az ajtón. A kulcsom bent maradt. Replay.

Karácsonyi dal. Ezt énekeljük karon. Gyönyörű...
http://www.youtube.com/watch?v=FKrx-4Awe70

Infón

Infó órán sutyiban írok blogot, annyira szörnyű unalmaaas!
Nem bírom.

Inkább az én szívemet...

Bejön. Mosolyog. Mesél, nevetek, nevetek bolondulásig, aztán kimegy és valamit ismét összetör maga mögött.
Lilith azt mondja, mondjam el.
Minek...
Nem elég annyi könny, amennyi most folyt el értünk?
Nem akarok több fájdalmat okozni.
Az én hibám. Büntetni kár.

Napok...

Ilyen egy...
Kicsoda...
Könnyek csorognak az arcomon. A sálam csurom víz. Sós víz.
Napok. Csúsznak lefelé a lejtőn.
Kicsi problémákból egyre nagyobbak lesznek. Csak egy percre engedtem el a kontrollt a tudatom felett és már nem tudok visszatérni.
Kiborultam.
Már megint.
A tökéletesen megalkotott álarcom kezd megrepedezni. Noncsi már rájött. Érzem magamon az aggódó tekintetet.
Az övé.
Tudom.
Nem értem, mi van velem. Hónap közepe... Telihold lesz egy hét múlva. Talán az.
Hiszti. Könnyek.
Elég volt. Vissza akarom kapni az álarcomat.
Nem akarom, hogy lássák, mi van bennem.
Nem leszek gyenge.

Circle of fear

A félelem végtelen, önmagába kígyózó kör. A félelem örök.
Megyek az utcán, a hegedűm zötyög a hátamon. Az árnyaim végig a nyomomban járnak.
A félelem börtön. Önmagába zár és megkötöz. Vakká és süketté tesz, hogy ne halld meg a hívó szót, ami kivezetne a fényre.
Összeborzongok. Jeges szél támad észak felől, majd' elborít az ereje. Jeges abroncsok szorítják a szívemet.
A félelem megbénít. Megátkoz. Megkötöz. Sötétbe zár és reménytelenséget súg a füledbe, hogy tápláld őt ki nem apadó könnyeiddel.

Félek. Félek, hogy elveszítem. Hogy kicsúszik a kezeim közül. Hogy már nem tudom szemmel tartani. Hogy eltűnik, nyomtalan, hogy nem találom soha többé...
Önmagam. A mosolyom álarc. Nem tudom, mitől félek. Túl sok az érzés. Túl sok a benyomás. A fájdalom. Az öröm. A hullámok összecsapnak a fejem felett. Elveszítem azt, aki vagyok.

Emberek között könnyű fenntartani a látszatot.
De otthon...
Egyedül...
Mikor csak az északi szél zúg az ürességben, csak a fák nyögnek a haragjától, s csak az árnyaim nyújtanak társaságot. Hogy mit rontottam el. Mit csináltam rosszul.
A sikolyaim nyögéssé szelídülnek, összegömbölyödve fekszem a szőnyegen és hagyom, hogy leterítsen a sajgás. Három ember fájdalma. Az enyém, az övék, a miénk.
A vér dobol a dobhártyámon, számolom a lüktetéseket, az idő múlik. Lassan, végtelen lassan, míg tagjaimat lefogja a rettegés.
Hogy rosszabb lesz.
Hogy elfelejt.
Hogy meggyűlölöm.
Hogy nem gyűlölöm meg.
Hogy lassan eltávolodik tőlünk és hárman maradunk ezen a megtépett vitorlájú, vihartól sodort apró hajón.

Az életem egyik tartópillére kísértetiesen lassan hullik a habokba. Megbillen a sors. Az árnyaim követnek. Nincs menekvés előlük. Csak a félelem maradt. A rettegés köre. A várakozás. Hogy valami lesz. Majd. Talán. És addig...
...addig félek egyedül.

Meddig még? Csiki- csuki...

Tisztára kivagyok. Anyám kiborult, ja, meg én is, de igazából nincs semmi baj, csak apám...
Persze megint mondhatjátok, hogy mindig csak panaszkodom, jót nem írok soha. Mondhatjátok, hogy másnak sokkal rosszabb, mint nekem, és igazatok is lenne.
De ne mondjátok, hogy ne fájjon...

"...ja, és az utazás Füredről is betett..."
Akkor minek jársz le? Basszus.
Nekem mondja. Azt hiszi, hülye vagyok? Hogy nem veszem észre. Hogy már nem is itt jár. Valahol... Füreden. Anyának panaszkodik, ANYÁNAK, hogy mennyire kevés az idő, amit együtt tölthet a... nőjével. Most őszintén, normális?
Fényképet mutat róla. Szerinted érdekel? Mikor legszívesebben mindkettőnek beverném a képét, hogy térjen észre végre...
Ha otthon vagyok, anya sír a vállamon, (nem mintha bánnám) mikor meg odaát, az ő búval bélelt arcát nézegetem, meg a körülötte lebegő rózsaszín ködöt.
Kérek engedélyt hányni.
Még ha nem is mondják ki, ha nem is akarják, hogy így legyen, érezni, hogy mindketten a maguk pártjára akarnak állítani. Hogy velük érezzek együtt. Mikor legszívesebben bebújnék egy lyukba és ki se jönnék egy hónapig. Vagy tovább.
Erőltetem a mosolygást, ha látom valamelyiküket, hogy legalább azt lássák, velünk minden rendben.

Fogalma sincs, mit hagy maga mögött. Nem látja a füstölgő romokat a béke helyén, nem hallja a sikolyt az álarc mögött. Se az enyémet, se másét. Számolja vissza a perceket, mikor ülhet kocsiba és húzhat le a nőjéhez vidékre. Az orrom előtt SMS- ezik vele. A rózsaszín "Szeretlek!" feliratú képeslapok ott dekkolnak a polcon az ágyam felett. És fogalma sincs, hogy minden elejtett célzás "arról a másikról" olyan, mintha a kést forgatnák a gyomromban és akkurátusan feltekernék rá a beleimet.
És öcsémnek mit fog mondani? Múltkor megkérdezte apámtól, hányszor fogja még eljátszani ezt az "elmegyek- visszajövök- elmegyek- visszajövök" dolgot? Hányszor fogja még összetörni három ember életét?

Igazából miért is akartam felejteni?

Ha a múltban élsz, nincs jövőd - meglepően bölcs mondás olyasvalaki szájából, akitől nem vártál volna hasonló megnyilvánulást. A tó hullámain megtörik a napfény, hideg van, még a két kabát és a paplan sem melegít fel.
Klaunak igaza van. Ha továbbra is azoknak az igéző barna szemeknek a bűvöletében élek, elrepül mellettem a most.
Hiába küzdöttem, nem kellettem. Akkor miért szenvedek mégis? Ha eldobott, nem maradok ott, mint egy félrehajított felmosórongy, várva és ápolva a fájdalmat.
Száz szél ura Gwaihir, a sólyom. Felemelt és megáldott.
Hadd nevessek végre szabadon! Igen!

Zúgó szél

Az első. Egy új út. Egy új élet. Lehetőség. Egyedül. Nem fogva senkit és senki által nem fogva. Jó lesz. XD!!!