Nem, nem, nem, nem és nem, ez járt a fejemben végig, míg az unalomig ismert szántóföldek elsuhantak mellettünk.
Velem szemben ült és hallgatott.
Neki is fáj talán.
A rám törő elviselhetetlen síráskényszer miatt megszólalni sem tudtam, ezerrel koncentráltam az ablakon visszatükröződő napkeltére és próbáltam nem gondolkodni.
Nem ment.
Sokáig próbáltam elhitetni magammal és sok mással is, hogy nem érdekel ez az egész "kerüljük-Fruzsinát-nem-tom-mért" problémakör, de minél inkább igyekeztem tudomást se venni róla, annál jobban rám telepedett az egész. A habot a tortára pedig - bármily hihetetlenül hangzik is - Rose fújta rá.
Biztos, hogy nem jössz, ha Dani is jön? - arcon vág a kérdés, ledermedek.
Biztos - mondom, bólogatok, babrálok valamit a fülhallgatóm zsinórján. Először fel sem tűnik, csak később veszem észre a Rose arcán megjelenő feszültséget.
De hát azt mondta, hogy "kibír veled" egy napot!
Itt. Most. Kész. Vége.
Az agyamat elborító haraggal vegyített bőgéskényszer elhomályosítja előttem a külvilágot.
Ezt. Nem. Hiszem.El.
Talán mondtam, valamit Danival kapcsolatban, amit nem kellett volna előtte. De kérdem én, MIÉRT mindig én legyek tekintettel mások érzéseire, MIÉRT kéne nekem leviselnem az ő társaságát, mikor pontosan tudom, mit gondol és ez az őrületbe kerget! Lehet, hogy ő kibír velem egy napot (szemét!! Hogy mondhat ilyet épeszű, néminemű érzékenységgel minimálisan is ellátott ember??) de mi van, ha azt mondom, ÉN nem akarom, ÉN nem bírom, végre ÉN magamra leszek tekintettel és senki kedvéért nem fogok eltölteni egy napot (!!!) olyan emberrel, akiről tudom, hogy utál és szúrjam el azt az időt, amit veletek tölthetek!! NE M!!! Nemnemnemnemnemnemnemnemnem!!!! És, Rose, akármennyire is fájt, AZT A DOLGOT nem érdemeltem meg, mert NINCS igazad! Igazságtalan voltál és ezt remélem te is tudod!
És Kürtösi megint magyaráz...
2010. december 11., szombat
2010. december 6., hétfő
Valami történt velem. Csak Lilith kedvéért...
Igazából sok minden történik velem az utóbbi időben. Élek, virulok, barátkozom és...hm... kokettálok? Azt hiszem, jóatyám hasonlóképpen fogalmazná meg. Éljenek a 10.B-s "á la specmat" fiúk!! <3 ^.^
Csodálatos informatika óráink továbbra is remekül alakulnak. Ideális hely blogolásra, avagy németházi írásra, szótanulásra, meta-és egyéb kommunikálásra (ez de hivatalosan hangzik, jesszasz!) vagy más random tevékenységekre és... nos, unatkozásra. A fészbúkról nem is szólva.
És, kedves olvasóim, igen, Nan megint halálra langweilolja a búráját, Kürtösit fejbesomó x (szabadon behelyettesíthető random férfi animehős, aki NEM Zaraki Kenpachi) -ekről fantáziál nyálát a klaviatúrára csurgatva és különböző szökési terveket kovácsol kórusról.
Izgalmas az élet, nemdebár?
Hiányoztok, kedveseim!
Csodálatos informatika óráink továbbra is remekül alakulnak. Ideális hely blogolásra, avagy németházi írásra, szótanulásra, meta-és egyéb kommunikálásra (ez de hivatalosan hangzik, jesszasz!) vagy más random tevékenységekre és... nos, unatkozásra. A fészbúkról nem is szólva.
És, kedves olvasóim, igen, Nan megint halálra langweilolja a búráját, Kürtösit fejbesomó x (szabadon behelyettesíthető random férfi animehős, aki NEM Zaraki Kenpachi) -ekről fantáziál nyálát a klaviatúrára csurgatva és különböző szökési terveket kovácsol kórusról.
Izgalmas az élet, nemdebár?
Hiányoztok, kedveseim!
2010. november 29., hétfő
Infó órán, sejehaj, hajamra csorgott a vaj
(Hogy ez pontosan mit is jelent, nem igazán értem... sebaj!) Asszem meg fogok buggyanni, méghozzá záros határidőn belül... U-N-A-T-K-O-Z-O-M!!!!!! Komolyan, betojt a fészbúk, nincs gmail, kénytelen vagyok blogot írni. ÚTÁLOm a weblapszerkesztést. Blöe!!
Óh, Ichigo, kérlekkérlekkérlekkérlek ments meg, ha hallasz!!! Törd be az ablakot Zangetsuddal, csapd le Kürtösit valami szilárd tárggyak és vigyél el innen jó messze!!!!!!!
Óh, Ichigo, kérlekkérlekkérlekkérlek ments meg, ha hallasz!!! Törd be az ablakot Zangetsuddal, csapd le Kürtösit valami szilárd tárggyak és vigyél el innen jó messze!!!!!!!
2010. november 8., hétfő
Mesi...
Nem tudom, nem értem, nem is akarom már érteni talán. Mivel érdemeltem ki, azt nem tudom, csak annyit értek, valahol, valami valamiért félresikerült és azóta sem sikerült helyrehoznunk.
Két hete. Két hete nem volt ideje lenyugodni, végiggondolni, vagy éppen a képembe vágni, mit mikor, miért szúrtam el, mit mondtam, mit tettem (vagy éppen mit nem).
És nem csak nekem nem mondja el. Hiába kérdezi bárki, merev arccal továbbmegy és hallgat, mint valami angol ős-királynő, hallgatásával reméli megtörni... a szívemet?... vagy mi a rákért? Ülünk, hallgatunk, mosolygunk, sértettségünk kulcsra zárva, elrejtve kényszeredett mosolyunk átlátszó álcája mögött... Nem, nem, nem, nem és nem vágom. Mit mondtam? Hiába kiabálok, áll csak, mint egy szobor és nem felel...
Két hete. Két hete nem volt ideje lenyugodni, végiggondolni, vagy éppen a képembe vágni, mit mikor, miért szúrtam el, mit mondtam, mit tettem (vagy éppen mit nem).
És nem csak nekem nem mondja el. Hiába kérdezi bárki, merev arccal továbbmegy és hallgat, mint valami angol ős-királynő, hallgatásával reméli megtörni... a szívemet?... vagy mi a rákért? Ülünk, hallgatunk, mosolygunk, sértettségünk kulcsra zárva, elrejtve kényszeredett mosolyunk átlátszó álcája mögött... Nem, nem, nem, nem és nem vágom. Mit mondtam? Hiába kiabálok, áll csak, mint egy szobor és nem felel...
2010. november 2., kedd
Szeressük Ulquiorrát, avagy fangörlvisítás á la carte...
Óh, igen, Nanee zsong, a szó legnemesebb értelmében. Igaz, hogy alig tudok koncentrálni a háttérben zúgó RajzfilmByMinimax idegesítő mellékhangjai miatt, de sebaj!!! Perceken belül elkések, mert Shiro-chan vár. De ezt a címet most találtam ki és muszáj volt bevetnem, amíg el nem felejtem. Fangörl-visítás á la carte! Ulquiorra ölelő karjai várnak... álmaimban... :O T.T OGI!!!!
Gyermekeim, most tanúi lehettetek a XXI. század leghíresebb őrület-jelenetének.
Vagy csak túl sok shoujo-t olvasok mostanában.
Megint nincs hangunk, úgyhogy a Bleach-movie és orrvérzésig-Ouran High School Host Club-nézési terveimnek sajna lőttek... Valamivel el kell foglalnom magam. Spongyabob NÉLKÜL!!!! Mingyárt sikítok... Még egy szó és SZITÁVÁ LÖVÖM!!!! (a Fernsehgerätet, értem)
Óh, szerelmeim, Ulquiorra, Ichigo... várjatok rám! Hű maradok hozzátok! Az apró technische Problémek nem akadályozhatnak meg semmiben...
Huhh. Most már jól vagyok. Asszem.
Gyermekeim, most tanúi lehettetek a XXI. század leghíresebb őrület-jelenetének.
Vagy csak túl sok shoujo-t olvasok mostanában.
Megint nincs hangunk, úgyhogy a Bleach-movie és orrvérzésig-Ouran High School Host Club-nézési terveimnek sajna lőttek... Valamivel el kell foglalnom magam. Spongyabob NÉLKÜL!!!! Mingyárt sikítok... Még egy szó és SZITÁVÁ LÖVÖM!!!! (a Fernsehgerätet, értem)
Óh, szerelmeim, Ulquiorra, Ichigo... várjatok rám! Hű maradok hozzátok! Az apró technische Problémek nem akadályozhatnak meg semmiben...
Huhh. Most már jól vagyok. Asszem.
2010. szeptember 22., szerda
Amikor a dalnok éneke sír és a vándor nem tér haza többé, megfogni a kezed álmomban, ez a bánat.
A könnyek az arcodra fagynak és a szíved is jéggé dermed, kezed az égre nyúl és vársz...
Nincs senki, aki hallja sikolyod, hangod az egekig szállhat, hiába.
Elfelejted ki vagy, mit akarsz itt és honnan jöttél, elfelejted a szavakat, amiket mondani akartál és elfelejted miért is fáj a szíved.
Az összetört üveg szilánkjai fénylenek a földön, s te csak állsz és nézed üres szemekkel.
A lelked börtönéből szabadulni vágyik és repülni akar, fel, egyre fel a csillagok közé...
Farkasüvöltést sodor a vihar, s te némán nézed a sötétből elővillanó zöld szemeket.
Véred a földre hull, s te csak nevetsz, könnyes arccal, míg ők marják a húsodat és nem értik sikolyod...
Őrületig ér fel a bánat, sós cseppjei a hóra hullanak, míg tested elenyészik...
Kiszabadult lelked nevet, csak nevet e homályba forduló világon, és repül tovább, vissza, a csillagok felé
De bánatod súlya lehúzza, és ő ott marad melletted, néz, és sikoltva zokogja az éjszakába kínját.
A könnyek az arcodra fagynak és a szíved is jéggé dermed, kezed az égre nyúl és vársz...
Nincs senki, aki hallja sikolyod, hangod az egekig szállhat, hiába.
Elfelejted ki vagy, mit akarsz itt és honnan jöttél, elfelejted a szavakat, amiket mondani akartál és elfelejted miért is fáj a szíved.
Az összetört üveg szilánkjai fénylenek a földön, s te csak állsz és nézed üres szemekkel.
A lelked börtönéből szabadulni vágyik és repülni akar, fel, egyre fel a csillagok közé...
Farkasüvöltést sodor a vihar, s te némán nézed a sötétből elővillanó zöld szemeket.
Véred a földre hull, s te csak nevetsz, könnyes arccal, míg ők marják a húsodat és nem értik sikolyod...
Őrületig ér fel a bánat, sós cseppjei a hóra hullanak, míg tested elenyészik...
Kiszabadult lelked nevet, csak nevet e homályba forduló világon, és repül tovább, vissza, a csillagok felé
De bánatod súlya lehúzza, és ő ott marad melletted, néz, és sikoltva zokogja az éjszakába kínját.
2010. szeptember 15., szerda
Zavar
Kettős űrben lebegek. Két acélsodrony szorítja a két csuklómat és húznak, egyre húznak maguk felé.
Szakadok. Érzem. Bolond szívem két darabja kétfele tép, csak nevetek, nevetek, nevetek...
Senki sem tudja, amit én. Minden nap látom, minden nap egyre jobban fáj. Hiába áltatom magam. Az a másik érzés semmi ehhez képest. Eltörölni nem tudja. Soha.
Remélem senki nem olvas mostanában...
Olyan ostoba vagyok!
Ahelyett, hogy marnám magam régi, befagyott és széttört világok miatt, nézhetnék új és szebb álmok felé.
Hogy miért nem teszem?
Ne tudja más...
Persze úgyis érti mindenki.
Vajon a lelkem vére milyen színű?...
Szakadok. Érzem. Bolond szívem két darabja kétfele tép, csak nevetek, nevetek, nevetek...
Senki sem tudja, amit én. Minden nap látom, minden nap egyre jobban fáj. Hiába áltatom magam. Az a másik érzés semmi ehhez képest. Eltörölni nem tudja. Soha.
Remélem senki nem olvas mostanában...
Olyan ostoba vagyok!
Ahelyett, hogy marnám magam régi, befagyott és széttört világok miatt, nézhetnék új és szebb álmok felé.
Hogy miért nem teszem?
Ne tudja más...
Persze úgyis érti mindenki.
Vajon a lelkem vére milyen színű?...
2010. szeptember 6., hétfő
Terror alatt
Akadt egy zaklatóm. Igen, kedves olvasóim, egyik haverom haverjának a haverja, annak is a legest legkisebb öcsikéje, 12 egész 5 tized esztendő, 162 centi, szemüveg, fogszabályzó. Megrögzött nőcsábászként fejébe vette, hogy engem is a kalapja mellé tűz.
Kezdetnek olyan volt, mintha valami mágikus közbeavatkozás folytán egy zsinórt kötöttek volna közénk, minek következményeképp az ártatlan gyermek nem kerülhetett fél méternél távolabb tőlem. S e kontaktus során okosan, szemüvege mögül kicsillanó, dévaj pillantással kísérve bombázott perverzebbnél perverzebb megjegyzéseivel, hadd ne írjak példát.
Elváltunk. Fellélegeztem.
Pénteken, a közelgő hétvége okából kifolyólagos euforikus állapotban lebegve csörög a telefonom. FMA opening, szívem repes.
Halló.
Dávidka az.
Helló, Fru. Van két mozijegyem holnapra. UGYE jössz?
BAMM. Nan a padlóra zuhan. Az eufóriát mintha elfújták volna. Kínos nevetés, tagadás, helyeslés, sírás, a háttérből viharzó kéltszólamú kacajtól kísérve (ála Noncsi és Gréti). Fantáziájukban, kínos lánykérési ceremónia rémképe lebeg, következőleg hanyatt fekszenek a röhögéstől. Kapkodó, kétségbeesett válaszaim alátámasztani látszanak eme kétes feltételezést, így a kacajorkán egyre dagad.
Végre leteszi... Sokkos állapotban dőlök a falnak, Nonóék ugyanezt teszik a nevetéstől. Mármint dőlnek. Elgondolkodom az orvoshíváson, oxigénpalack bekötésén, gégemetszésen. Életmentő száj-szájon át -lélegeztetésen, a fulladásos halál elkerülése végett. A sokk nem múlik.
Hűséges zaklatóm azóta esemesezik, szünetente felhív, nyaggat.
Már véreresek a szemeim az idegzsábától.
Terror alatt állok.
Kezdetnek olyan volt, mintha valami mágikus közbeavatkozás folytán egy zsinórt kötöttek volna közénk, minek következményeképp az ártatlan gyermek nem kerülhetett fél méternél távolabb tőlem. S e kontaktus során okosan, szemüvege mögül kicsillanó, dévaj pillantással kísérve bombázott perverzebbnél perverzebb megjegyzéseivel, hadd ne írjak példát.
Elváltunk. Fellélegeztem.
Pénteken, a közelgő hétvége okából kifolyólagos euforikus állapotban lebegve csörög a telefonom. FMA opening, szívem repes.
Halló.
Dávidka az.
Helló, Fru. Van két mozijegyem holnapra. UGYE jössz?
BAMM. Nan a padlóra zuhan. Az eufóriát mintha elfújták volna. Kínos nevetés, tagadás, helyeslés, sírás, a háttérből viharzó kéltszólamú kacajtól kísérve (ála Noncsi és Gréti). Fantáziájukban, kínos lánykérési ceremónia rémképe lebeg, következőleg hanyatt fekszenek a röhögéstől. Kapkodó, kétségbeesett válaszaim alátámasztani látszanak eme kétes feltételezést, így a kacajorkán egyre dagad.
Végre leteszi... Sokkos állapotban dőlök a falnak, Nonóék ugyanezt teszik a nevetéstől. Mármint dőlnek. Elgondolkodom az orvoshíváson, oxigénpalack bekötésén, gégemetszésen. Életmentő száj-szájon át -lélegeztetésen, a fulladásos halál elkerülése végett. A sokk nem múlik.
Hűséges zaklatóm azóta esemesezik, szünetente felhív, nyaggat.
Már véreresek a szemeim az idegzsábától.
Terror alatt állok.
2010. augusztus 3., kedd
Látomás
Holnapok reszkető tükrébe zárva
sír a most
Valahol
Egy álmos város szélén
a láng feléled.
Ő.
A Vak, ki Lát Mégis
A Remény
Hitetlenek vérző szívvel állnak a sorban
és tűrik az ostort.
De mi
Vele várjuk a Jövőt.
Láncok.
Vak hittel hisszük a jobbat, a fényt,
amit elrabolt tőlünk a bánat.
Az ő szeme ragyogása,
Léptei koppanása,
Lélegzete méze
Az Erő.
Bízunk, mert
a Gondolat teremt. Ő,
aki lelkéből fény születik és esendő
Reménység,
Ki úr a szelek fölött és úr a tűzön,
Látomás a múlt jövőlátó ködei közt.
Nincs neve még.
Meg sem született.
Valahol, egy északi Város mocskában
Tisztaság jön a világra és ős-fény-erő,
mint az írva volt.
Én láttam.
Én hiszek.
sír a most
Valahol
Egy álmos város szélén
a láng feléled.
Ő.
A Vak, ki Lát Mégis
A Remény
Hitetlenek vérző szívvel állnak a sorban
és tűrik az ostort.
De mi
Vele várjuk a Jövőt.
Láncok.
Vak hittel hisszük a jobbat, a fényt,
amit elrabolt tőlünk a bánat.
Az ő szeme ragyogása,
Léptei koppanása,
Lélegzete méze
Az Erő.
Bízunk, mert
a Gondolat teremt. Ő,
aki lelkéből fény születik és esendő
Reménység,
Ki úr a szelek fölött és úr a tűzön,
Látomás a múlt jövőlátó ködei közt.
Nincs neve még.
Meg sem született.
Valahol, egy északi Város mocskában
Tisztaság jön a világra és ős-fény-erő,
mint az írva volt.
Én láttam.
Én hiszek.
2010. július 12., hétfő
A Nagy Munka
Emlékeztek még Analéra és az Ezüstszívre?
Nos...
Azt hiszem, ideje nekiállni és RAJZOLNI!
Eegen. Belefogok és megrajzolom a két spirálfüzetet betöltő "aprócska szösszenetemet" (újraolvastam és vannak dolgok... dolgok, amik... háthogyismondjam... Jáj.)
Már a második lapon tartok (ki is tépem...). Sok-sok változtatással, de végül is ugyanazzal a sztorival - mangában.
Asszem megyek és rajzolok egy kicsit.
Nos...
Azt hiszem, ideje nekiállni és RAJZOLNI!
Eegen. Belefogok és megrajzolom a két spirálfüzetet betöltő "aprócska szösszenetemet" (újraolvastam és vannak dolgok... dolgok, amik... háthogyismondjam... Jáj.)
Már a második lapon tartok (ki is tépem...). Sok-sok változtatással, de végül is ugyanazzal a sztorival - mangában.
Asszem megyek és rajzolok egy kicsit.
2010. június 18., péntek
Dráma a házasságkötő teremben (ami rendszeresen ravatalozóként ugrik be, nem tudom, miért...)
Izzad a kezem, a lábam fáj, a hangom remeg. A fülemben fájdalmasan cicereg a citera, a teremben harminc-egynéhány ember szegezi rám kíváncsi, néhol gunyoros tekintetét.
"Hol jártál az éjjel, cinegemadár?..."
Mintha nem is én lennék. Tenyeres-talpas dunántúli nőcske, mint Nonó mondta alig egy órával azelőtt. Ironikus.
"Üssön meg babám a ménkő..."
Ó, igen, üssön, akkora, mint egy malomkő! Bárcsak hallottad volna, "babám" és a viharban a fejedre pottyant volna egy!
Ha meggyógyul a lábam, jelentkezem egy tehetséggondozó alapnál az önkin. Énekelni fogok. VÉGRE! Járhatok énektanárhoz, megtaníthatnak bánni a hangommal...
Bárcsak, bárcsak sikerülne! Olyan boldog vagyok... És örülök, hogy végül nem mondtam le azt a műsort. Mert így... talán... elindíthatnak egy olyan úton, ami...
Megint elragadott a hév. De NEM tehetek róla! ANNYIRA boldog vagyok!
Csak merjem-e megtenni?...
"Hol jártál az éjjel, cinegemadár?..."
Mintha nem is én lennék. Tenyeres-talpas dunántúli nőcske, mint Nonó mondta alig egy órával azelőtt. Ironikus.
"Üssön meg babám a ménkő..."
Ó, igen, üssön, akkora, mint egy malomkő! Bárcsak hallottad volna, "babám" és a viharban a fejedre pottyant volna egy!
Ha meggyógyul a lábam, jelentkezem egy tehetséggondozó alapnál az önkin. Énekelni fogok. VÉGRE! Járhatok énektanárhoz, megtaníthatnak bánni a hangommal...
Bárcsak, bárcsak sikerülne! Olyan boldog vagyok... És örülök, hogy végül nem mondtam le azt a műsort. Mert így... talán... elindíthatnak egy olyan úton, ami...
Megint elragadott a hév. De NEM tehetek róla! ANNYIRA boldog vagyok!
Csak merjem-e megtenni?...
2010. június 15., kedd
Életem szerelmei (javított változat) - ilyen sorrendben jöhet!
Zero sempai <3
Gilbert... azaz Poroszország!
Akármekkora stréber, imádom. Íme... AUSZTRIA!
2010. június 11., péntek
Béke
Az ablakban ültem.
Csend volt. Édes, égi csend. Valahol egy rigó énekelt, a hangja meg-megbicsaklott a hajnali szélben. Zöld volt a fű, a fák; keleten pedig vérbe és aranyba öltözött az ég.
Hajnal volt. Az a köztes óra az éjszaka és a nappal között, amikor még édes csöndbe borul minden, s a lepkék éppencsak elkezdik lebegő táncukat a harmatos fű felett.
A béke órája volt. Még aludt a város, aludtam én is félig.
Nem tudom honnan és hová tart a világ és hová tartok én.
Egyszer, mikor minden sokkal, sokkal bonyolultabb lesz, mint most, visszasírom ezeket a lopott perceket egy rohanó nap édes, békés kezdetén.
Csend volt. Édes, égi csend. Valahol egy rigó énekelt, a hangja meg-megbicsaklott a hajnali szélben. Zöld volt a fű, a fák; keleten pedig vérbe és aranyba öltözött az ég.
Hajnal volt. Az a köztes óra az éjszaka és a nappal között, amikor még édes csöndbe borul minden, s a lepkék éppencsak elkezdik lebegő táncukat a harmatos fű felett.
A béke órája volt. Még aludt a város, aludtam én is félig.
Nem tudom honnan és hová tart a világ és hová tartok én.
Egyszer, mikor minden sokkal, sokkal bonyolultabb lesz, mint most, visszasírom ezeket a lopott perceket egy rohanó nap édes, békés kezdetén.
2010. június 10., csütörtök
2010. június 6., vasárnap
Amháin
Egyedül...
Tűrni bármit, szavakat,
a szemedbe mondott
Igazságot.
Fájón,
létezni elfelejtve
és várni, hogy majd megvált
valaki más...
Sírból fakadt
forrás, vize keserű,
bánatíze volt és vérszaga.
Az élet
mint elfeledett bálvány
eltiporva hever
a homokban.
Hiába vár, hogy majd
megtalálja valaki...
Csak a a halál szavát hallják
és nem várnak semmit
a Siratók.
Félek. Valahol messze
farkasüvöltés sír a mennyekbe fel...
Sírokkal és kereszttel álmodok...
A vég közel.
Csillogó forrás a fák közt-
én vagyok. Várom,
hogy valaki megmerítkezik bennem,
Mint némán hulló esőcsepp
És nem csak a lusta,
ezüst holdfény
Lesz társam magányos éjszakákon.
Tűrni bármit, szavakat,
a szemedbe mondott
Igazságot.
Fájón,
létezni elfelejtve
és várni, hogy majd megvált
valaki más...
Sírból fakadt
forrás, vize keserű,
bánatíze volt és vérszaga.
Az élet
mint elfeledett bálvány
eltiporva hever
a homokban.
Hiába vár, hogy majd
megtalálja valaki...
Csak a a halál szavát hallják
és nem várnak semmit
a Siratók.
Félek. Valahol messze
farkasüvöltés sír a mennyekbe fel...
Sírokkal és kereszttel álmodok...
A vég közel.
Csillogó forrás a fák közt-
én vagyok. Várom,
hogy valaki megmerítkezik bennem,
Mint némán hulló esőcsepp
És nem csak a lusta,
ezüst holdfény
Lesz társam magányos éjszakákon.
2010. június 2., szerda
Zavar
Nem tudom, miért az én hibám, ha nem lehet, egek? Annyira tudtam, hogy ez lesz, most mégis bömbölve csapkodom a billentyűzetet, nem látok a könnyeimtől és legszívesebben megfojtanék mindenkit.
Azt hiszem, mindenki számára világosnak kellene lenni, mit jelent a NEM szó és nem megsértődni rajta.
Én értem, hogy fontos. Na de basszus! Hazudhattam volna akármit, hogy versenyzek, vagy " tanulnom kell" (ezt ugye ismerjük már.), de nem tettem. Megmondtam az igazat, nem mehetek. De féligazság volt ez is. Azért nem mehetek, mert "javítanom kell" és az ellenkezőjéről sosem fogom meggyőzni . Ismeritek őt. Makacs egy ember.
ÉN képes voltam elfogadni. Hogy mások miért nem, az már más kérdés.
Jaj istenem... nem akartam ilyen támadó lenni. De mindegy. NEM kérek bocsánatot érte.
A szavaim csak az enyémek. A gondolataim is. Nem és nem értem, mire volt az jó reggel, talán azt várta, hogy utánarohanok és sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg. Hát tévedett. Sajnálom.
De fájni fájt. Minden büszkeség és szégyenérzet nélkül bevallom, olvassa ország-világ, hogy ott bőgtem a vonaton, mert bántottak, holott nem érdemeltem meg.
Csak dől belőlem a keserűség. Én... én... önző módon merészeltem a saját apám akarata előtt meghajolni, szégyen-gyalázat, mert egyenlőre még mindig ő A nevelőm. Sajnálom, ez van, de ami reggel ömlött a nyakamba, azt igazán nem érdmeltem meg, azt hiszem
Azt hiszem, mindenki számára világosnak kellene lenni, mit jelent a NEM szó és nem megsértődni rajta.
Én értem, hogy fontos. Na de basszus! Hazudhattam volna akármit, hogy versenyzek, vagy " tanulnom kell" (ezt ugye ismerjük már.), de nem tettem. Megmondtam az igazat, nem mehetek. De féligazság volt ez is. Azért nem mehetek, mert "javítanom kell" és az ellenkezőjéről sosem fogom meggyőzni . Ismeritek őt. Makacs egy ember.
ÉN képes voltam elfogadni. Hogy mások miért nem, az már más kérdés.
Jaj istenem... nem akartam ilyen támadó lenni. De mindegy. NEM kérek bocsánatot érte.
A szavaim csak az enyémek. A gondolataim is. Nem és nem értem, mire volt az jó reggel, talán azt várta, hogy utánarohanok és sírva könyörgök neki, hogy bocsásson meg. Hát tévedett. Sajnálom.
De fájni fájt. Minden büszkeség és szégyenérzet nélkül bevallom, olvassa ország-világ, hogy ott bőgtem a vonaton, mert bántottak, holott nem érdemeltem meg.
Csak dől belőlem a keserűség. Én... én... önző módon merészeltem a saját apám akarata előtt meghajolni, szégyen-gyalázat, mert egyenlőre még mindig ő A nevelőm. Sajnálom, ez van, de ami reggel ömlött a nyakamba, azt igazán nem érdmeltem meg, azt hiszem
2010. május 30., vasárnap
Csak egy érintés...
Olyan jó lenne... Minden nap várni, hogy majd mellém ül, megfogja a könyököm és a fülembe súgja: hiányoztál. Érezni egy kezet a kezemen, hallani egy hangot a szívemben dörömbölni. Legyen az bárkié. Lehet váratlan vagy már régóta készülő, vagy csak egy pillanat... Csak egy érintést, valakihez tartozást, érzést...
Várni, hogy majd látom őt, mindegy mikor. Hogy körém fonja a karját az esőben, ahol elvesznek a könnyeim, hogy ölelésében begyógyulnak a sebek.
Mindegy ki az. Csak érezni akarom...
Megint hallani akarom azt a friss, tiszta ujjongást a véremben, ami Csak Az Elsőnek jutott, azt az őrjöngő várakozást és boldogságot, amit még nem szentelt meg a bánat.
Szeretnék egy ölelést valakitől, bizonyosságot, hogy van mire várnom, hogy van miért felkelnem reggel, hogy nem csak ugyanazokat a napokat morzsolom egymás után...
Szeretnék szeretni és úgy, de úgy szeretném, ha szeretnének, igazán, őszintén, forrón...
Várni, hogy majd látom őt, mindegy mikor. Hogy körém fonja a karját az esőben, ahol elvesznek a könnyeim, hogy ölelésében begyógyulnak a sebek.
Mindegy ki az. Csak érezni akarom...
Megint hallani akarom azt a friss, tiszta ujjongást a véremben, ami Csak Az Elsőnek jutott, azt az őrjöngő várakozást és boldogságot, amit még nem szentelt meg a bánat.
Szeretnék egy ölelést valakitől, bizonyosságot, hogy van mire várnom, hogy van miért felkelnem reggel, hogy nem csak ugyanazokat a napokat morzsolom egymás után...
Szeretnék szeretni és úgy, de úgy szeretném, ha szeretnének, igazán, őszintén, forrón...
2010. május 26., szerda
A top 7 anime (manga)-pasi
Mudó Szecuna az Anygyalok menedékéből (manga, Yuki Kaori)
Hitsugaya Toushiro a Bleachből
Sousuke Sagara a Fullmetal Panicból
Yagami Light a Neath Note "halálistene"
Morita a Méz és lóheréből (<3)
L a Death Note-ból
Edward Elric, az Acél Alkimista (Fullmetal Alchemist)
2010. május 12., szerda
A Pokol (Házi dolgozat)
Véleményezést kérek!!! Beadható?
Téma: Mit jelent számodra a pokol?
Kivitelezés: Őrült fantasy agymenés.
Jegy: ???
Téma: Mit jelent számodra a pokol?
Kivitelezés: Őrült fantasy agymenés.
Jegy: ???
"A kislány a szoba sarkában állt és engem figyelt parázsló szemeivel. Rövidre nyírt seszínű haja valami fénylő folyadéktól volt ragacsos.
- Várnak rád – szólalt meg a gyermek. Felhúztam a takarót az államig.
- Kicsoda?
- Vááárnaaak… - énekelte a lány, és kitáncolt a szoba közepére. Vörös szemeit kitartóan meresztette rám, amitől legszívesebben sikoltozni kezdtem volna.
- Vár rád… a pokol! A világotok pokla! A szennyetek! A mocskotok! A kegyetlenségetek, az átkaitok, a gyűlöletetek, az önzésetek!
Rikoltozása közben démoni vonások csúfították el bájos arcát. Rózsás bőre viaszos fehérre sápadt, szemfogai megnőttek, hajában lángnyelvek táncoltak. Ijedten felugrottam és bevertem a fejem a könyvespolc sarkába.
- Jöjj! – sziszegte síri hangon.
A következő pillanatban - mackós pizsamában, mezítláb, sajgó homlokkal – egy sötét helyen találtam magam, ahol egyedül a kísérőm parázsló szeme világított.
Rosszabb volt, mint egy rémálom. A fent és a lent fogalma értelmét vesztette, nem voltak irányok, nem volt se tér, se idő, csak a végtelen, kínzó valótlanság. Csak a Semmi.
Egyedül démoni kísérőm vérvörös szemei tartották meg a valószerűségüket.
- Gyere! – intett felém. Követtem őt a sötétségbe.
Mögöttünk (Alattunk? Felettünk?) felhangzottak az első sikolyok.
Az első egy rongyos, mezítlábas férfi volt. Fázósan húzta össze magán szakadt farmerkabátját, szelíd barna szemeivel kitartóan bámult a sötétségbe.
- Hi…deg… Fá…zooom…
Kékre fagyott lábujjaival a sötét padlót kaparta és sötéten kuncogott maga elé.
- Láttam ám… A feleségem… Elment mellettem… csak egy újságpapír volt… Esett a hó…
- Megfagyott – súgta rekedten a fülembe az angyalarcú démon, vörös szeme összeszűkült. – Rá se néztek. Undorodtak tőle. Valaha volt otthona, családja, munkája. De a felesége elhagyta őt, kirúgták a műhelyből, ahol dolgozott és az utcára került.
Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy a hajléktalan férfi alakja szertefoszlik a sötétségben. Egy pillanatra elöntött a magány és a hideg, téli szél fagya. Megborzongtam.
Nem maradtunk sokáig egyedül.
- Neee! Ne bánts! Neheee!
A vékony, szőke nő összekuporodva lebegett, karjait felemelte és kétségbeesetten könyörgött valakinek, akit csak ő láthatott. Sovány karjain kékes zúzódások hosszú sormintája húzódott a könyökéig, arcán mély vágás, szemében a sarokba szorított vad rettegése.
Nem volt egyedül. Törékeny szellemalakja mögött száz és száz asszony és lány sorakozott sikoltozva és sírva, rettegve attól a rémtől, amit csak ők láthattak.
- Verik őket. Részeges férjek, agresszív apák, tanárok, párok – kuncogott rekedten kísérőm. Apró, karmos keze a karom után kapott, éles karmai vörös félholdakat hagytak a bőrömön. – Érzed a pánikot? A félelmet? Nem is tettél semmit, mégis szenvedsz… Menekülni nem tudsz, torkodban dobog a szíved…
Száz szertefoszló, rettegő nőalak csontig hatoló félelme szorította össze a torkomat, száraz szemem égett.
- Nincs még vége – nevetett démoni kalauzom. Igaza lett.
Először észre sem vettem őket. Apró gyermekek voltak, hasonlóak a lányhoz, aki mellettem állt. Egyformák voltak, mint két tojás.
Szívet melengető látvány lettek volna a Pokol nyomasztó sötétjében, ha bájos arcukra nem vetül a halál árnyéka.
- Láttam őt – szólalt meg az egyik.
- Az utcán. Nevetett – folytatta a másik.
- Gonoszul. Víjjogva nevetett. Aztán elindult…
- … felénk…
- Fájt!
- Nem kapok…
- …levegőt…
- Óóóóóó! Óóóóó…
Sikoltozásuk nem tudta elnyomni a hátam mögött suttogó angyalarcú démon rekedt suttogását.
- Megfojtották a két kislányt, bizony… A gyilkost sosem kapták el. Az anyjuk beleőrült a bánatba. Apjuk nem is volt…
- Hagyd abba! – kiáltottam rá és elindultam a két apró lány felé. Nyújtottam utánuk a kezem, de szertefoszlottak, mielőtt elértem volna őket.
Sikolyaik még sokáig visszhangoztak körülöttünk.
Az egyik pillanatban egyedül voltunk, a következőben viszont már mindenütt ott nyüzsögtek. Csonka kezek, leszakadt lábak, vér és fojtogató bűz. Égett szag terjengett a sűrű levegőben.
Férfiak emelték égnek vérző kezeiket és vízért könyörögtek. Asszonyok ölelték magukhoz zokogó gyermekeiket, halottak jártak közöttük vöröslő szemmel. Láncaikat csörgető rabok görnyedtek a sarkokban, beesett szemű éhezők kórusa sírt, kiáltozásuk halálhörgéssel és zokogással vegyült.
Kísérőm megállt a se vége, se hossza tömeg előtt, karjait felém nyújtotta, vörös szemeit az enyémbe fúrta.
- Látod? Csak ízelítőt kaptál a szenvedésből, amit egymásnak okoztok, ti emberek. Érezted hát, milyen az önzés, a félelem, a gyilkolásvágy ereje? Ezért hoztalak ide. Hogy lásd ezeket a holtakat itt. Ti kárhoztattátok őket örök szenvedésre, a ti mocskotok űzte ide őket. Mutathattam volna még ezer és ezer embert, akik ezer és ezer különböző módon megkínzatva kerültek erre a helyre. Nők, akiket megbecstelenítettek, csak mert rosszkor voltak rossz helyen. A számtalan háborútok ártatlan áldozatai, a férfiak, akik hősként indultak el és roncsként tértek vissza - ha visszatértek. Csukott szemmel mentek el azok mellett, akiknek szüksége van rátok, egymás megcsonkított tetemén léptek egyre magasabbra, míg titeket is sárba tipor valaki, aki még nálatok is erősebb…
Érezted? Láttad? Térj hát vissza a világodba, de ne felejtsd el soha, amit itt láttál…
Az óra halkan kattog a falon, odakint tücskök dongása szövi át az éjszakát.
Sírva ébredtem pár perccel ezelőtt. Aludtam. Azt hiszem.
Talán nem is álom volt. A torkomat szorító sírás mindenesetre valóságos.
Legyintek. Biztos túl sokat ettem este…
De aztán lenézek a karomra, ahonnan az arcomba vigyorog az öt kicsi félhold, amit a vörös szemű démon körmei hagytak a bőrömön valahol egy olyan világban, ami talán nem is volt valóságos…"
Francois Villon: Ellentétek
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak mi kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körűl sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
és reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitóľl örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet
Mert befogad s kitaszít a világ.
2010. május 7., péntek
A sors és a humorérzék
Ha-ha-ha, kedves olvasó, ha-ha. A sorsnak NINCS humorérzéke. Vagy jól titkolja. Nem tudom. Mindenesetre...
Kiakasztó.
Osztálykirándulás. Helyszín: Dunafalva. Szereplők: harminc gyerek, két tanár, egy táncos nő és a vak hármasikrei. Főszereplők: Gil meg én. Naná!
A két lehető legnagyobb pancsert és kétballábast zárták össze tánc címén. Egyik jobbra esik, másik balra zuhan, rángatás, sűrű bocsánatkérés. Gil és Nan, a táncparkett ördögei! Jelentem!
Este vetélkedő. Feladat: Álljatok fel úgy, hogy a csapatból csak két láb álljon a földön. Kérdés: Ki a legkönnyebb? Naná, hogy én! Segáz! Nan majd szépen felmászik Lina hátára, a többiek egymás lábára lépnek, No problemo, ala vicente de la rosa!
Sikoly. Recsegés.
Természetesen magamra rántom az egész csapatot, mindenki rajtam fekszik illetve egy ripityára tört műanyag széken. A szék egy nemkívánatos darabja kényelmesen befészkelődött a bordáim közé. Vér. Hányinger. Az összes könyök az én gyomromban, összegabalyodott testek mindenütt, körülöttünk harsány röhögés teszi fel a koronát a csúcsra.
Izgalmas.
Éjjel Julie hány. Réka lázas. Transzport haza. A vacsorához szállítás lovaskocsival történik, az első éles jobbkanyarnál a csapat fele a derékig érő csalánban köt ki arccal lefelé. Ízléses bazmegolások röpködnek vaktában, a lovak kicsikét nyugtalanok, de semmi pánik, nyugalomra semmi ok, visszamászunk, döcög tovább a szekér, mintha mi se történt volna.
Harmadik nap 5kor kelünk. Egész nap csak két busz megy: egy 6 30kor, egy 13 02kor. A Volánbuszon tömörülünk 32en, mindenkinek a három táskája, bőröndje, reklámszatyra, vizesüvege a társa. Aki tud, leül. A többi álldogál, mint a hering az alig egy órás buszút alatt. Kilehet bírni.
Következő helyszín: Halas, csipkemúzeum. Karikás szemű kilencedik dések kóvályognak a vitrinek között és erősen próbálnak úgy tenni, mintha érdekelné őket a sok érinthetetlen fehér giccs. A Thorma János Múzeum vendégkönyvébe hasonló intellektuális bejegyzések kerülnek, Mint "Jó a malom, XD" és " Itt jártunk Vivuhka és Emilke, szívecske, szívecske, szívecske". Föléírva, vastagon: Árpád Gimnázium Budapest, 9D osztály, hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni. Mellé zöld szövegkiemelővel odafirkantva: "Arsenal a király", mint nagyon témába vágó eszmefuttatás.
Utolsó szín: Kőbánya-Kispest felé a vonatom. Röpke 3és fél órás út. Mi az nekünk? Egyik itt alszik, másik ott, jobbra dűlünk, balra dűlünk, a fülkében intenzív lábszag terjeng (valaki levette a cipőjét. Nem kellett volna.), írni próbálok, de a felénél beborulok. A szomszédos ülések felől időnként felzeng az Ave Maria meg a Sing halleluja to the Lord. Meg Soon ah will be done. Meg az Egy kis malac röf-röf-röf. Édes álmaim kellős közepén arra ébredek, hogy valaki csiklandozza a talpamat, Madam éppen készül rám borítani a bőröndjét, a gatyája az arcom előtt táncol. Mi? Mivan? Ki? Hol? Mért? HE?
Ja. Leszállunk.
Vonaljegy persze nincs. Karikás szemmel, kifejezetten frissen, üdén és jólfésülten, mint a józan kígyó odavágtatok a "BKV jegy- és bérletértékesítés" feliratú standhoz, ahol a véreres szemű, hirtelenvörös nőszemély a szájából kilógó cigarettával, bájrózsaszín, méteres műkarmait igába fogva nagy kegyesen letép nekem két vonaljegyet. Hatnegyvenleszkéremköszönömaviszontnemlátásrabazmeg. Tcha!
Másnap csak fél egyre kel menni. Tiszta mázli. Viszek Klaunak mangát. Csókol anyád, Jenő.
Kiakasztó.
Osztálykirándulás. Helyszín: Dunafalva. Szereplők: harminc gyerek, két tanár, egy táncos nő és a vak hármasikrei. Főszereplők: Gil meg én. Naná!
A két lehető legnagyobb pancsert és kétballábast zárták össze tánc címén. Egyik jobbra esik, másik balra zuhan, rángatás, sűrű bocsánatkérés. Gil és Nan, a táncparkett ördögei! Jelentem!
Este vetélkedő. Feladat: Álljatok fel úgy, hogy a csapatból csak két láb álljon a földön. Kérdés: Ki a legkönnyebb? Naná, hogy én! Segáz! Nan majd szépen felmászik Lina hátára, a többiek egymás lábára lépnek, No problemo, ala vicente de la rosa!
Sikoly. Recsegés.
Természetesen magamra rántom az egész csapatot, mindenki rajtam fekszik illetve egy ripityára tört műanyag széken. A szék egy nemkívánatos darabja kényelmesen befészkelődött a bordáim közé. Vér. Hányinger. Az összes könyök az én gyomromban, összegabalyodott testek mindenütt, körülöttünk harsány röhögés teszi fel a koronát a csúcsra.
Izgalmas.
Éjjel Julie hány. Réka lázas. Transzport haza. A vacsorához szállítás lovaskocsival történik, az első éles jobbkanyarnál a csapat fele a derékig érő csalánban köt ki arccal lefelé. Ízléses bazmegolások röpködnek vaktában, a lovak kicsikét nyugtalanok, de semmi pánik, nyugalomra semmi ok, visszamászunk, döcög tovább a szekér, mintha mi se történt volna.
Harmadik nap 5kor kelünk. Egész nap csak két busz megy: egy 6 30kor, egy 13 02kor. A Volánbuszon tömörülünk 32en, mindenkinek a három táskája, bőröndje, reklámszatyra, vizesüvege a társa. Aki tud, leül. A többi álldogál, mint a hering az alig egy órás buszút alatt. Kilehet bírni.
Következő helyszín: Halas, csipkemúzeum. Karikás szemű kilencedik dések kóvályognak a vitrinek között és erősen próbálnak úgy tenni, mintha érdekelné őket a sok érinthetetlen fehér giccs. A Thorma János Múzeum vendégkönyvébe hasonló intellektuális bejegyzések kerülnek, Mint "Jó a malom, XD" és " Itt jártunk Vivuhka és Emilke, szívecske, szívecske, szívecske". Föléírva, vastagon: Árpád Gimnázium Budapest, 9D osztály, hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni. Mellé zöld szövegkiemelővel odafirkantva: "Arsenal a király", mint nagyon témába vágó eszmefuttatás.
Utolsó szín: Kőbánya-Kispest felé a vonatom. Röpke 3és fél órás út. Mi az nekünk? Egyik itt alszik, másik ott, jobbra dűlünk, balra dűlünk, a fülkében intenzív lábszag terjeng (valaki levette a cipőjét. Nem kellett volna.), írni próbálok, de a felénél beborulok. A szomszédos ülések felől időnként felzeng az Ave Maria meg a Sing halleluja to the Lord. Meg Soon ah will be done. Meg az Egy kis malac röf-röf-röf. Édes álmaim kellős közepén arra ébredek, hogy valaki csiklandozza a talpamat, Madam éppen készül rám borítani a bőröndjét, a gatyája az arcom előtt táncol. Mi? Mivan? Ki? Hol? Mért? HE?
Ja. Leszállunk.
Vonaljegy persze nincs. Karikás szemmel, kifejezetten frissen, üdén és jólfésülten, mint a józan kígyó odavágtatok a "BKV jegy- és bérletértékesítés" feliratú standhoz, ahol a véreres szemű, hirtelenvörös nőszemély a szájából kilógó cigarettával, bájrózsaszín, méteres műkarmait igába fogva nagy kegyesen letép nekem két vonaljegyet. Hatnegyvenleszkéremköszönömaviszontnemlátásrabazmeg. Tcha!
Másnap csak fél egyre kel menni. Tiszta mázli. Viszek Klaunak mangát. Csókol anyád, Jenő.
2010. április 30., péntek
Con
A Con.
Kevergek a pavilonok között, körülöttem színes tömeg. Kismillió akatsukis, narutós, Ichigóból több a soknál, Bár idén a Soul Eater- sztájl volt a menő.
Átvágok egy csapat Sakurán (visítás, puffanás, rózsaszín parókák repülnek, "Hé, nem tudsz vigyázni?"), feldöntök egy csapat vámpírt és kétségbeesetten keresemm a konferenciaterem bejáratát. Mindenhol kék hajú őrültek rohangásznak, a karomat lehúzza az öt manga, a wasabis mogyoró, a pawky és a saját felelősségem (és rettegésem) súlya.
Eltévedtem. Naná.
Jobbra nézek... semmi. Balra nézek: fű, fa, három Soul Eateres fazon, két ismeretlen (Lolis??) csajszi. Misa és Light nyelvszkanderoznak a fa mögött. Ijesztő.
A telefon rezeg a zsebemben - felugrok, visítok, röhögök- "Haaló? HOL A TÚRÓBAN KÓDOROGSZ TE IDIÓTA???"
- Izé... eltévedtem...?
Sóhaj a vonal másik végén.
"Maradj ott, ahol vagy!"
Sípolás.
Lezöttyentem a fűbe tisztes távolságra a párocskától és vártam.
Clau sehol.
Basszus.
Egyszer csak...
Rezgés. Sikoly. Halló?
"Tégy egy erős jobb kanyart és mereszd a szemed.
Nagy, fehér tábla, rajta piros betűk: KONFERENCIATEREM ARRA
"Pancser"
Sípolás.
Kevergek a pavilonok között, körülöttem színes tömeg. Kismillió akatsukis, narutós, Ichigóból több a soknál, Bár idén a Soul Eater- sztájl volt a menő.
Átvágok egy csapat Sakurán (visítás, puffanás, rózsaszín parókák repülnek, "Hé, nem tudsz vigyázni?"), feldöntök egy csapat vámpírt és kétségbeesetten keresemm a konferenciaterem bejáratát. Mindenhol kék hajú őrültek rohangásznak, a karomat lehúzza az öt manga, a wasabis mogyoró, a pawky és a saját felelősségem (és rettegésem) súlya.
Eltévedtem. Naná.
Jobbra nézek... semmi. Balra nézek: fű, fa, három Soul Eateres fazon, két ismeretlen (Lolis??) csajszi. Misa és Light nyelvszkanderoznak a fa mögött. Ijesztő.
A telefon rezeg a zsebemben - felugrok, visítok, röhögök- "Haaló? HOL A TÚRÓBAN KÓDOROGSZ TE IDIÓTA???"
- Izé... eltévedtem...?
Sóhaj a vonal másik végén.
"Maradj ott, ahol vagy!"
Sípolás.
Lezöttyentem a fűbe tisztes távolságra a párocskától és vártam.
Clau sehol.
Basszus.
Egyszer csak...
Rezgés. Sikoly. Halló?
"Tégy egy erős jobb kanyart és mereszd a szemed.
Nagy, fehér tábla, rajta piros betűk: KONFERENCIATEREM ARRA
"Pancser"
Sípolás.
2010. április 9., péntek
Ablakok
Dolores O'Riordant hallgatok és gondolkodom. Fázik a lábam. Belekezdtem a Jéghegyek Népe 31. kötetébe. Szerintem élből ki is hagyom. Nem maradok le semmiről...
Nem igazán értem, mit akarok. Valamelyik nap felhívott az egyik ismerősöm, hogy össze akar jönni az egyik barátnőmmel. Mit tehettem volna?
Segítek neki. Aranyosak lennének együtt.
Valamikor nekem is tetszett az a srác. A barátnőmnek soha.
Miért van a sorsnak ilyen rettenetes humorérzéke?
Nem gondolok rá. Tegnap felhívtam Sacit és pletykálkodás közben elhintettem a borsónyi kis agyában, hogy "Ádika" milyen klassz srác meg ilyenek. Szeretem Sacit, de sajnos menthetetlenül butácska szegény... Csak annyit mondott: Óóó, téényleg? - aztán elkezdett az újonnan vásárolt harmadik pár rózsaszín Converse tornacsukájáról fecserészni.
Ennyit róla.
Nem is értem, mit bír rajtam az az őrült, két ennyire különböző embert még nem látott az ég. Azt hiszem, értitek, mire gondolok...
Abbahagyom. Nem szép dolog az interneten bántani az ember barátját, ha mégoly gyarló is.
Hiszen szeret és bízik bennem.
Asszem.
De ez mindegy is. Újra kerítőnőt játszom. Rosszabb lenne, ha a Másik hívott volna fel ugyanezért... Akkor sikítanék. De miért is tenné?...
Megint álmodozom, pedig nem kéne... Az álmodozás mindig fáj.
2010. április 8., csütörtök
Elveszettek könyve
Mintha megállt volna az idő. A hintámon ültem és sírtam, a nap már lement a dombok mögött és sötét borult a kertre.
Valami véget ér, valami fáj. Nem tudom miért ez jutott eszembe...
Valahogy... mégsem érzem a fényemet. Eddig jó volt. Boldog. De a ragyogó máz már kopik a tökéletes életről és fel- feltünedezik a rothadás.
Vajon hová tűnnek a végig nem álmodott álmaink? Mivé lesznek, ha nincs, ki végigálmodja őket és céljukat nem találják többé?
2010. április 1., csütörtök
Néha
Írhatnék is a blogba esetleg... talán...
Tudom. Nincs frissítve. Nem írok. MIÉRT nem, Nan?
Jókat kérdezel...
Az életem továbbra is kimerítően gazdag. Felkelek. Iskola. Alszom. Ja, eszem is néha.
Néha.
Néha fáj is. És örülök! Olyan sokszor vagyok boldog... még. Mert az álmok... színesek.
Miatta is. Ki mondta, hogy a sorsnak nincs humorérzéke? Ha-ha-ha!!!
Majd személyesen elmesélem.
Néha elgondolkodom, miért.
Miért volt... a van.
És az élet.
Ma felkeltem, falhoz vágtam az ébresztőórámat, morogtam, felültem a vonatra, elolvastam egy sorozat 19. kötetét, most blogot írok.
Nem tudom, miért.
Nincs szükségem több El Nem Küldött Levélre. Ostobaság.
Én akkor is én vagyok.
Neanalien az aoni nemzetségből. (Álmomban... ha ha ha...)
Bocs, hogy ilyen tőrőlmetszett idiótaságokat írok össze...
Tudom. Nincs frissítve. Nem írok. MIÉRT nem, Nan?
Jókat kérdezel...
Az életem továbbra is kimerítően gazdag. Felkelek. Iskola. Alszom. Ja, eszem is néha.
Néha.
Néha fáj is. És örülök! Olyan sokszor vagyok boldog... még. Mert az álmok... színesek.
Miatta is. Ki mondta, hogy a sorsnak nincs humorérzéke? Ha-ha-ha!!!
Majd személyesen elmesélem.
Néha elgondolkodom, miért.
Miért volt... a van.
És az élet.
Ma felkeltem, falhoz vágtam az ébresztőórámat, morogtam, felültem a vonatra, elolvastam egy sorozat 19. kötetét, most blogot írok.
Nem tudom, miért.
Nincs szükségem több El Nem Küldött Levélre. Ostobaság.
Én akkor is én vagyok.
Neanalien az aoni nemzetségből. (Álmomban... ha ha ha...)
Bocs, hogy ilyen tőrőlmetszett idiótaságokat írok össze...
2010. március 19., péntek
Északi szél (megint dalszöveg)
Mézes vizek nyúltak lágy sétányokon,
Bájos utcákon s a városban,
Közönyös virágok unták magukat
A lányok alatt s a szájukban.
Nem várta senki, hogy eljön a hideg,
Tiszta északi szél
Pillangó-dallamot írtunk egymásnak,
Hajnal húsának, bálok után.
Éjjel a csónakban vérzett a szoknyád,
Koccintottunk rád, Mediterrán.
Szánalom nélkül jött végre a hideg
Tiszta északi szél
Újra és újra és újra nem hittük,
Újra nem hittük el a hibát.
Befagyott a szeme, aki sírni mert,
Aki bízni mert nyugodt halált.
Gyógyul az unalom, száguld a hideg
Tiszta északi szél
Bájos utcákon s a városban,
Közönyös virágok unták magukat
A lányok alatt s a szájukban.
Nem várta senki, hogy eljön a hideg,
Tiszta északi szél
Pillangó-dallamot írtunk egymásnak,
Hajnal húsának, bálok után.
Éjjel a csónakban vérzett a szoknyád,
Koccintottunk rád, Mediterrán.
Szánalom nélkül jött végre a hideg
Tiszta északi szél
Újra és újra és újra nem hittük,
Újra nem hittük el a hibát.
Befagyott a szeme, aki sírni mert,
Aki bízni mert nyugodt halált.
Gyógyul az unalom, száguld a hideg
Tiszta északi szél
2010. március 16., kedd
Szárnyaskezű szeretők
Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papíron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.
Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.
Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.
Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.
Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.
Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén a za-a zavar...
Ez a világ másolt papíron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.
Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.
Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.
Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.
Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.
Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén a za-a zavar...
2010. március 9., kedd
Reggel óta kínszenvedés...
Amióta mondta...
Nem tudok másra gondolni.
Jön ő is.
Vasárnap.
De MINEK?????
Basszus. A papucsomat vágtam a falhoz- nem találtam jobbat- és most nem tudom levakarni róla a sáros lábnyomot, baszki, baszki, baszki!!!!!
Nem vagyok hisztis.
Michiyo már eleve úgy mondta: Fruzsina, ne borulj ki, de...
Kösz.
Nem borultam ki! De tényleg!!!!! KOMOLYAN!!!
Na jó.
Legalább magamhoz lehetnék őszinte, igaz hogy a fél világ olvassa a szavaimat - maybe... egoizmus?? - IGEN, KI VAGYOK AKADVA!!!!!!
Annyira, hogy ma mindenkivel rohadt egy bunkó voltam.
Noncsival is.
Meg... ővele. E. É.
MIÉRT TESZED EZT VELEM????????????????????????????????????????????????
Nem tudok másra gondolni.
Jön ő is.
Vasárnap.
De MINEK?????
Basszus. A papucsomat vágtam a falhoz- nem találtam jobbat- és most nem tudom levakarni róla a sáros lábnyomot, baszki, baszki, baszki!!!!!
Nem vagyok hisztis.
Michiyo már eleve úgy mondta: Fruzsina, ne borulj ki, de...
Kösz.
Nem borultam ki! De tényleg!!!!! KOMOLYAN!!!
Na jó.
Legalább magamhoz lehetnék őszinte, igaz hogy a fél világ olvassa a szavaimat - maybe... egoizmus?? - IGEN, KI VAGYOK AKADVA!!!!!!
Annyira, hogy ma mindenkivel rohadt egy bunkó voltam.
Noncsival is.
Meg... ővele. E. É.
MIÉRT TESZED EZT VELEM????????????????????????????????????????????????
2010. február 3., szerda
Vers... az állomáson íródott...
Elmúlt.
Üresség.
Fájdalom.
Hiába a szándék...
Tehetségtelen balek vagyok.
Szakadék.
És csend.
És hó.
És halál.
Miért nem tudok...?
Alkotói válság...?
Erdő.
Végtelen.
Sötét.
Eltévedtem. Hallom a... a gondolataimat?
Ez már a delírium...?
Csak írom, amit hallok.
Ködbe zár.
Megkötöz.
Üvöltve sírok.
Csak bent.
Vagy hangosan?
Miért NÉZNEK ÍGY RÁM?
Nincs.
Egy.
Épeszű.
Gondolatom.
Szavak.
Egyre csak szavak.
Érzések.
Benyomások.
Megbolondultam volna?
Kék.
És zöld.
Sárga.
Kék-zöld-sárga illat.
Hát HÜLYE vagyok én?
Varjak.
És hideg.
Félelem.
Színes üvegcserepek...
Gyűlöllek, Nan!!! Tűnj el végre!!
De hová?
Merre?
Az az arra...
Itt ragadtam.
A lelkem...
A végtelenből és tovább...
Üresség.
Fájdalom.
Hiába a szándék...
Tehetségtelen balek vagyok.
Szakadék.
És csend.
És hó.
És halál.
Miért nem tudok...?
Alkotói válság...?
Erdő.
Végtelen.
Sötét.
Eltévedtem. Hallom a... a gondolataimat?
Ez már a delírium...?
Csak írom, amit hallok.
Ködbe zár.
Megkötöz.
Üvöltve sírok.
Csak bent.
Vagy hangosan?
Miért NÉZNEK ÍGY RÁM?
Nincs.
Egy.
Épeszű.
Gondolatom.
Szavak.
Egyre csak szavak.
Érzések.
Benyomások.
Megbolondultam volna?
Kék.
És zöld.
Sárga.
Kék-zöld-sárga illat.
Hát HÜLYE vagyok én?
Varjak.
És hideg.
Félelem.
Színes üvegcserepek...
Gyűlöllek, Nan!!! Tűnj el végre!!
De hová?
Merre?
Az az arra...
Itt ragadtam.
A lelkem...
A végtelenből és tovább...
2010. január 7., csütörtök
Kezdődik újra?...
Az "Utáljuk És Hozzuk Kínos Helyzetbe Együtt Fruzsinát" - klub alakuló ülése zajlik a hátsó padban. Minden egyes szót tisztán hallok, nem is veszik a fáradtságot, hogy úgy beszéljenek, ne halljam. Vagy észre sem vesznek. Nem számít.
A gyomrom ismerős görcsbe rándul, a testem megmerevedik, miközben mazochista módon a saját jellemhibáimat hallgatom... görbe tükrön át.
Anett.
Vivi.
Betti.
Semmi elfogadható magyarázatot nem találok arra, miért kezdődik elölről az egész. De már érzem az oly ismerős félelmet a szívem mélyén, a reszketést, ami valószínűleg elkövetkező négy évem minden napját kísérni fogja.
Előre utálom.
Csak tudnám, miért kezdődik mindig, mindig elölről? Mit látnak bennem, ami annyira irritálja őket, hogy ezt feltétlenül a fél világ tudomására kell hozniuk? Mi a francért találnak meg mindig?! Miért????
A gyomrom ismerős görcsbe rándul, a testem megmerevedik, miközben mazochista módon a saját jellemhibáimat hallgatom... görbe tükrön át.
Anett.
Vivi.
Betti.
Semmi elfogadható magyarázatot nem találok arra, miért kezdődik elölről az egész. De már érzem az oly ismerős félelmet a szívem mélyén, a reszketést, ami valószínűleg elkövetkező négy évem minden napját kísérni fogja.
Előre utálom.
Csak tudnám, miért kezdődik mindig, mindig elölről? Mit látnak bennem, ami annyira irritálja őket, hogy ezt feltétlenül a fél világ tudomására kell hozniuk? Mi a francért találnak meg mindig?! Miért????
2010. január 5., kedd
Csapda
Mennyi álom...
Baktatok a folyosón, karomat húzza a könyvtorony,a fülemen tornazsák lóg, a lábammal magam előtt rugdosom az esernyőmet. A fűtés átmenetileg szünetel, jégverem az egész iskola.
Kapuzárási pánik. Minden tanár fejvesztve pótolja az elmaradt anyagokat, az arcokra kiül a halálfélelem, hideg izzadtság folyik a sápatag homlokokon. Doga doga hátán, könyvbe bújó emberek a mosdók csempéinek támaszkodva, míg a másikat várják két kínzókamra közti szünetben.
Most nem nagyon beszélünk. Kerülöm. Nem tudom, miért. Talán ösztön, megérzés, szakadás, megint, ami arra késztet, hogy kikerüljem a padsorok között, vagy elkapjam a szemem, ha rám néz.
Nem lesz belőle semmi...
Ezt súgja minden idebent, és hinni akarok neki, hogy ne érjen csalódás...
Félek.
Nem eshetek bele ismét valami őrült, reménytelen rajongás pókhálójába, nem élhetek le még négy évet, látni, ahogy változik, hogy ismét összetörjön egy új érzés.
Csapda. Hát kerülöm. Tiltott gyümölcs, bezárt kapu, nem léphetek át rajta, mert megint bezárnak egy életre, míg meg nem szabadulok... mikor? Egy év? Kettő? Tíz?
Rettegek a csalódástól. A fájdalomtól, ami megtör és nyomorba dönt.
Közhelyeket írok. Már megint.
Mennyei magasságok és pokoli mélységek váltakoznak, akár percenként, mikor eszembe jut egy szó, egy mozdulat, ha elcsípek egy mosolyt, egy sanda pillantást. Ha szól. Ha nevet.
Menekülni akarok és ottmaradni, beszélni és hallgatni örökre, Sodródnék is, miközben legszívesebben belefulladnék. Inkább, minthogy ismét foglyul ejtsen valami... valami megnevezhetetlen, élő, sötét ragyogás...
Úgy félek...
Baktatok a folyosón, karomat húzza a könyvtorony,a fülemen tornazsák lóg, a lábammal magam előtt rugdosom az esernyőmet. A fűtés átmenetileg szünetel, jégverem az egész iskola.
Kapuzárási pánik. Minden tanár fejvesztve pótolja az elmaradt anyagokat, az arcokra kiül a halálfélelem, hideg izzadtság folyik a sápatag homlokokon. Doga doga hátán, könyvbe bújó emberek a mosdók csempéinek támaszkodva, míg a másikat várják két kínzókamra közti szünetben.
Most nem nagyon beszélünk. Kerülöm. Nem tudom, miért. Talán ösztön, megérzés, szakadás, megint, ami arra késztet, hogy kikerüljem a padsorok között, vagy elkapjam a szemem, ha rám néz.
Nem lesz belőle semmi...
Ezt súgja minden idebent, és hinni akarok neki, hogy ne érjen csalódás...
Félek.
Nem eshetek bele ismét valami őrült, reménytelen rajongás pókhálójába, nem élhetek le még négy évet, látni, ahogy változik, hogy ismét összetörjön egy új érzés.
Csapda. Hát kerülöm. Tiltott gyümölcs, bezárt kapu, nem léphetek át rajta, mert megint bezárnak egy életre, míg meg nem szabadulok... mikor? Egy év? Kettő? Tíz?
Rettegek a csalódástól. A fájdalomtól, ami megtör és nyomorba dönt.
Közhelyeket írok. Már megint.
Mennyei magasságok és pokoli mélységek váltakoznak, akár percenként, mikor eszembe jut egy szó, egy mozdulat, ha elcsípek egy mosolyt, egy sanda pillantást. Ha szól. Ha nevet.
Menekülni akarok és ottmaradni, beszélni és hallgatni örökre, Sodródnék is, miközben legszívesebben belefulladnék. Inkább, minthogy ismét foglyul ejtsen valami... valami megnevezhetetlen, élő, sötét ragyogás...
Úgy félek...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)